“Színház az egész..” (elhunyt Selmeczi Roland)

Mostanában mindig akkor írok, amikor (színházi) tragédia történik. Most épp Selemczi Roland felfoghatatlan halála. Nem volt 40. Én épp annyi. Egy pillanat az élet. Volt, nincs.

Mostanában túl sok a színházi halál. Persze az ember érzékenyebben reagál a szakmában történt halálesetekre, mégsem lehet megemészteni. Képtelen elfogadni, s folyton az jár az eszében, mikor következik ő. Bármikor előfordulhat. A feszített tempó, a sok utazás, a megfelelés kényszere (a közönségnek, a szakmának, a direktornak, magának), a a “napi kis halálok”, satöbbi…

Vannak, akik azt gondolják, mint e haláleset kapcsán is, hogy a színészek önromboló életüknek köszönhetik korai halálukat. Drog, alkohol… Ez nem így van. Ezt a szakmát nem lehet huzamosabb ideig módosult tudatállapotban csinálni. Mindennap észnél kell lenni. Próbáról próbára, előadásról előadásra. Nem lehet bemenni, mint egy gyárba, hogy megússzam a nyóóóc órát valahogy, aztán csak elmúlik a nap. Itt minden pillanatban 1000°C-on kell égni. Itt folyamatosan emlékezni kell/kéne a “röpülés boldogságára”. Másként nem érdemes. Lehet. De nem érdemes. Mint ahogy semmit nem érdemes az életben félgőzzel. Az eladónak sem érdemes félgőzzel eladni, a tanárnak sem érdemes félig átadni a tudást, még az ellenőrnek sem érdemes csak ímmel-ámmal büntetni.

Ehhez a topon levéshez nem drog és alkohol kell, hanem jelenlét. Ott lenni. Minden pillanatban. Carpe Diem. Sőt! Ehhez nagyon tisztának kell lenni. Másként nem megy.