Győztünk

Ám senki ne várjon dicshimnuszt. Bár. Szívemre hallgatva írnék egy dicshimnuszt. Mégsem teszem, mert én vagyok a Muppet show egyik öreg anyázója.
Ám senki ne várjon dicshimnuszt. Bár. Szívemre hallgatva írnék egy dicshimnuszt. Mégsem teszem, mert én vagyok a Muppet show egyik öreg anyázója.

Szóval. Miért kell egy megalázó kudarc, hogy el kezdjünk küzdeni? Esetleg ezt a küzdést, mely az ember maga, nem-e lehetne-e, mondjuk, folyamatosan teljesíteni?

Mekkora értéke van ennek a győzelemnek a továbbjutást illetően? Persze még korai a kérdés, és megfordítható: mekkora értéke van a norvégok elleni vereségnek a továbbjutást illetően?

Valóban olyan félelmetes ellenfél a bosnyák csapat, vagy csak azonosítottuk a szurkolóikkal, és a norvégok elleni vereség után gondoltuk úgy, hogy eztán bárki megverhet bennünket?

Egy kiállítás és vezetés után, miért nem jött meg az a plusz önbizalom, hogy legalább 2-3 gólt rúgjunk még  (lehetőség volt rá)?

Miért nincs csatársorunk? (Thorgelle küzdött, nem úgy, mint Sowunmi. De Thorgellének miért kell 20 helyzet, hogy legalább egyet berúgjon? Jóóó, ma 20 helyzete sem volt. Nem is rúgott gólt. A kapufáról ne beszéljünk.)

Elég lesz-e ez a győzelem a következő mérkőzéshez? Vagy ez is csak egy bizonyítás utáni vágy elhaló példája?

Mekkora gólkülönbséggel kell vezetnünk ahhoz, hogy ne azon izguljunk, hogy döntetlen legyen?

A Duna tv mikor váltja le örök pesszimista, és semmit nem mondó riporterét?

Emlékszik valaki arra a meccsre, amikor a magyar válogatott tétmeccsen, idegenben győzött? És ilyen arányban?

Mikor lesz a magyar labdarúgás megint szép, régi méltó nagy híréhez?

Na, hát végül is győztünk, vagy mi?!

Olvasd el ezt is!