a Paudits

elment a Paudits.
megszánta a sors.
vagy a sorstalanság.

ifjú koromban nem volt olyan szórakoztató műsor a tv-ben, amiben ne énekelt, táncolt volna. a Le a cipővel c. filmben a dadogó boltosa pedig mai napig felidézendő élmény. alkata, fizimiskája mással összetéveszthetetlen volt.

aztán egyszer csak eltűnt a képernyőről. aztán jöttek mindenféle hírek róla. pletykák. aztán újra ott volt a képernyőn. de az már egy másik Paudits volt. akkor gondolkoztam először komolyabban a színészsorsról. a kiszolgáltatottságról. a megbecsülésről. az elfelejtésről. a hálátlanságról.

egy életen át szolgál az ember, szórakoztat, elgondolkoztat, s egy pillanat elég, hogy elfelejtsék, s eldobják, mint egy lyukas zoknit. mint őt, mint Antal Imrét, mint Szilágyi Istvánt, mint sokan másokat. hosszú a sor. nagyon hosszú. s egyszer mi is sorra kerülünk…