bölcs náthán

a minap néztem az m3 csatornán egy régi színházi felvételt Zalaegerszegről, Ruszt József rendezésében, a Bölcs Náthánt.

nathan

azon túl, hogy az az előadás nekem egy életre szóló élmény volt, mivel volt szerencsém gimnazistaként élőben látni, s tulajdonképpen ezen előadás láttán döntöttem el gyorsan és végérvényesen, hogy nem tesitanár, nem irodalmár, nem ügyvéd, nem régész leszek, hanem színész, s a felvétel évében én már a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház stúdiósa lettem, szóval ezen túl, nézve az előadást eszembe jutottak azok a kezdeti évek, s az idő sűrű homályából felidézve a következő szavak jutottak eszembe: akol meleg, vacok, puhaság, védelmező otthon, szeretet, szigorúság, követelmények, kíváncsiság irányomban, tisztelet, óvó tekintetek és hasonlók…

Ruszt József, ahogy a próbákon fölmenvén a színpadra, átkarolva a színészt, halkan instruál, ahogy körbe ülte mindenki próbák után a klubban minden este (a klub minden este tömve, s nem csak az elfogyasztott alkohol miatt emelkedett leginkább a hangulat…)

Barta Mária, ahogy bejött az első mesterség órára egy zalai hírlappal, amiből nekünk fel kellett olvasni egy tetszőleges cikket, hogy megismerjen minket, s ahogy éjfélkor csak felállt a klubban, körülnézett, s a tekintetével jelzett, hogy új stúdiósnak éjfél után a klubban már helye nincs…

Tucsni András, ahogy először beléptem a színház portáján, a portás föltelefonált neki, ő lejött értem, s körbevitt a komplexumon, s útközben mindenkinek bemutatott, hogy én vagyok az egyik új stúdiós…

Kovács Kristóf, ahogy Arany balladákat, Adykat és József Attilákat elemzett és mondatott velünk…

György Janó, ahogy az újakat fiaiként pátyolgatta…

Hetényi Paja, ahogy először csak komoran tekintett föl unikumja mögül, aztán egyre inkább érdeklődően, atyaian…

Az akkori felsős stúdiósok, akik az első pillanattól a kezemet fogták, s úgy vezették a még botorkáló zöldfülűt…

szóval akkor az ott egy igazi nagy család volt. és mondhat bárki bármit, nekem az is marad.

a világ azóta sokat változott. a színház is. s benne mi is. én is.

ma már egyre ritkábban járok be. pedig napi zsigeri kényszert érzek, hogy ott legyek. de aztán mindig lebeszélem magam. azt a néhány előadást leszámítva, ami még hátra van, dolgom nincs, kötelezettségeim sincsenek. jogilag sem tartozom oda.

ha már nagyon hiányoznak a barátaim, kollégáim, akkor néha benézek. ennyi.

s várok egy új kort, amikor ismét oda tartozhatok, abba a meleg akolba…