tüzet kéne rakni…

hogy mit látok? körülöttem forog a világ.
össze-vissza dűlöngél. billeg. megáll.
emberarcú lények, szívük fakéreg,
lófrálnak céltalan az adventi téren,
szeretetet akarnak venni pénzen;
a pénztárca üres, csak a szívekben
kutakodnak szégyenlősen, az ingyen
van. a fa alá majd a szív kerül,
s a szívben felgyülemlett szeretet,
vagy a keserűség – egyre megy.

advent

a vásári goffris előtt tömött
sorokban áll a nép, mert megéhezett épp,
azt talán még szabad: megéhezni,
s ünnepnapon goffrit enni,
hozzá a forralt bor mennyei…
más táplálékra úgyse nagyon telne,
pláne ha az szellemi útra terelne,
mint a színház például, ahol kifacsart
lelkek mutatnak tükröt kifacsart
lelkeknek félpénzen félbérleten…

jobb híjján az etetés a tévére marad,
a szűrt infók zápora meg a gagyi sorozat
fűszere az agyhalottnak; ki jobban teljesít,
az hazudik vagy rokon vagy mutyi ismerős;
aki meg kimarad, lemarad, mint a borravaló…
ó, az a sok nyájas nyálas alattvaló,
kinek most sikk a meccsre járás meg a vadászat,
de mind kétballábas s még kutyája sincs,
de majd lesz stadionja s ebrendelet,
mert ellene egy kutya is fegyver lehet.

szóval, kik talicskával tolják ki a nyájból a lét,
azok veszettül félnek, mert sok juh között
mindig akad néhány fekete bárány, kinél a lét
nem határozza meg a tudatot, s tudják,
ki volt Vörösmarty Mihály, s azt is, ki írta:
“nekem szülőhazám, itt e lángoktól ölelt…”
hogy mit látok? körülöttem forr a világ.
forrong az ember. még csak belülről.
s most hideg van, és karácsony jön,
s valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…