magunkra maradtunk…

tegnap örömmel írtam, hogy magunk vagyunk. ma már
egy kicsit más szájízzel írom: magunkra maradtunk.
a tegnapi nap sok tanulsággal szolgál. oldaliság nélkül.

hoember

az az összefogás, amit a civil lakosság mutatott,
tehát a magyar polgárok, politikai, vallási és
egyéb előjelek nélkül – példaértékű és követendő.

méltó volt a nemzeti ünnephez. végre nem pofáztunk,
és nem a politikusok közhelyes és az ünnepet ellopó
hőzöngéseit hallgattuk, hanem összefogtunk a hó ellen.

ki-ki lehetőségei szerint segített a bajba jutottakon.
izzott a fészbúk, a twitter, akinek lehetősége volt,
személyesen indult útnak, hogy oda tegye magát.

egyedül az illetékesek nem tették oda magukat, s
amikor végre föleszméltek, tulajdonképpen dorgálást
kaptunk tőlük és egy sms-t. ennyit szántak nekünk.

aztán szépen visszaültek az ünnepi pátoszukba kőszívű
ember fiait nézni, meg az új kossuth-díjasokkal megjelenve
azt hazudni, hogy senkit nem hagytak az út szélén.

lehet, olybá tűnik, hogy most az én kezemet az ellenzék
vezeti e sorok megírásához, vagy az usa és az eu karöltve,
és egy globális méretű magyar ellenes összeesküvés gócpontja vagyok.

tűnhet olybá is, hogy egy hőzöngő, “semmi nem jó neki”,
kilúgozott agyú, nemzetietlen balliberál kollaborál vagyok,
aki még szent ünnepünkön se tud szent áhitattal kussolni.

megnyugatok mindenkit, kezem senki nem fogja, magyar az
állampolgárságom, gondolkodásom is magyar, és milliónyi
területén elégedett vagyok az élettel, az életemmel.

tudok örülni dolgoknak, tudok bosszankodni dolgokon, mint
mindenki más e hazában. de. ha valami nem működik, az
feltűnik nekem is. ha valami gebasz van, meg tudom állapítani,

hogy gebasz van. és nem tudok úgy tenni (és nem is akarok!),
mintha nem lenne gebasz. és manapság nagyon sok a gebasz.
lehet titkolni, elhallgatni, lehet megmagyarázni, mutogatni.

attól még gebasz van. rengeteg téren. egyre több téren.
majd minden téren. nyilván bennem is gebasz van, én is
felelős vagyok ezért a sok gebaszért, álszent nem vagyok,

beismerem. de elvakult sem vagyok. se szemellenzős, se
áhitattól negédes, se malaszttal teljes. egyszerűen az
a véleményem, hogy ez a kormány szakmaiatlan és amatőr.

saját magán és pereputtyán kívül semmi nem érdekli, s
ezt tegnap szépen abszolválta is egy egész nemzet
előtt. hülye multik léptek azonnal, nyitották meg

boltjaikat, adókkal terhelt telefontársaságok tették
a dolgukat, osztrák kapitalisták reagáltak egy
pillanat alatt, mindenközben a közszolgálati médium

csakazért is konzervált ünnepet csöpögtetett életbevágó
információk helyett, a miniszterelnök a nyugattal
hadakozott a mi nevünkben, illetékes elvtársak pedig

katasztrófát védtek és egy sms-sel el is hárították.
ennyi. részükről a téma lezárva, s nyilván már egy
egész stáb azon dolgozik, hogy verik vissza hétfőn

a szemét ellenzék számonkérését, hogyan magyarázzák
meg a megmagyarázhatatlant: miért hagytak cserben
egy magyarnyi nemzetet ezen a nagy nemzeti ünnepen.

tanulság:

a társadalom, a magyar ember nincs megosztva, a
politika a megosztott, s ezt a megosztottságot
igyekszik a társadalomra hagyományozni mindenáron.

be kell látni végre, hogy a társadalom boldogul
a politikusok nélkül is, sőt! életszerűbb és
szakszerűbb döntéseket képes hozni adott helyzetben.

a civil szféra jelesül vizsgázott, tudja irányítani
és koordinálni a szűkebb és tágabb környezetében
élők tevékenységét, ura tud lenni bármely helyzetnek.

legfőbb tanulság talán az, hogy az összefogás falakat
tud lebontani (és nem csak hófalakat!), hegyeket tud
elmozdítani. az összefogás eufórikus is lehet, kell legyen.

miért ne legyünk mi egy eufórikus nemzet a búval.aszott
helyett?! ez volna a kérdés, válasszatok…

Azt hiszitek talán, hogy megszűnt,
már nem létezik az asztaltársaság?
Örömmel tudatjuk, feltámadtunk,
és körbeüljük az asztalt, mind hajdanán.
És székfoglalóikat komoly képpel
ejtik meg gyönyörű férfifők,
Mikor szemem végigpillant rajtuk
mint akkor, azelőtt.
Óriás szellemük mégsem árnyékolja be ezt a kis szobát,
Mert egy mindennél fényesebb szellem járja át,
ragyogja be minden zegét-zugát,
És megvilágítja ezt a megszentelt pillanatot.

Most magunk között vagyunk,
kiment egy percre az áruló,
Akinek megszületni sem lett volna szabad,
az lett volna mindenkinek a jó.
Kiment egy percre az áruló, aki meg akarta volna,
de nem tudta megrabolni ezt a szent pillanatot,
Mert én az idők kezdetétől azok végéig veletek vagyok.
És mindig éjszaka van és én egyedül vagyok
és komor szellemek csapata jő és rohan tova,
És én ott ülök közöttük és folyvást foly a lakoma.

És hiába mondom- Perc ne jöjj el! Mert az idő rohan tova,
Hajnal lesz újra, és újra véget ér a vacsora.
A nappali fényben szétfújódni látszik
éjjel oly közeli kísérteteim hada,
De nap után jön az alkony, és kezdetét veszi az éjszaka.
Kísértetek tűnnek elém és suhannak tova.

Elég baj, hogy csak őket látom. Az engem látható árnyakat.
De nem baj, mert legalább látom végre a barátaimat.
Sokszor pislant a gyertya lángja, eltűnnek ma éjszakára,
Hogy holnap újra visszatérjenek,
Hozzátenni ehhez sokat már nem lehet.
Hozzátenni ehhez, vagy elvenni belőle nem fog senki soha.
Áll a Holt Költők Társasága
és folyik a bor és egyre foly a lakoma.