négysoros

hihetetlen magasságot,
hihetetlen mélységet,
hihetetlen gazdagságot
mutatott szegénységünkben.

nem gondoltam volna, hogy 2012. november vége két húsbavágó dátummal ontja ma véremet. a tegnapi szégyenletes zsidóösszeírós parlamenti kijelentéssel, és a legkeresztényibb magyar költő születésnapi évfordulójával. arra készültem, hogy a mai napon ünneplőbe öltöztetem szívemet, és megemlékezem arról a költőről, aki józsef attila után nekem a legtöbbet adta. de a tegnapi parlamenti közöny és szórvány taps égve hagyta a folyosón a villanyt.

ez a történet persze nem a jobbikról szól. ez a történet a kereszténydemokratáknak hazudott farizeusokról szól, a semjénfélékről és orbánokról, akik hagyták, hogy a plakátmagányban ázó éjjelek homályából feltüremkedjen a nagy nehezen visszaszorított szar, ami egy világégéssel már elborította a világot.

ilyenkor mindig megkérdezem magamtól, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb. használ e az irodalom, a színház, a művészet. hitem megtépázott, de még mindig hiszem, hogy ezek nélkül az ember embernek már rég farkasa volna, s elevenen falnánk föl egymást kultúra és művészet nélkül.

az alvó szegek a jéghideg homokban intő jel. ott kell őket hagyni, és őrizni. ha a homok már a felejtés homályával fedi azokat a szögeket, akkor mindig jön egy pilinszky féle, aki gondosan lefújja a port róluk, ha kell, a tíz körmével kaparja ki újra. hogy emlékezzünk. hogy riadjunk. hogy éberek legyünk.