game over

amikor egy prömier a temetés maga,
ritka és felfoghatatlan… amikor
szőrös tökű színészek magukba roskadva
sírnak, én jövök zavarba… amikor
egy színház bezár/felszámolják
, akkor
csak a háttérben szálakat húzogatók
tudják, hogyan tovább (ha tudják!),
és frankón nem jönnek zavarba…

de hogy mi lesz egy komplett társulattal,
színészekkel, rendezőkkel, műszakkal,
öltözetőkkel, világosítókkal, hangosítókkal,
ültetőkkel, szervezőkkel, titkársággal,
fodrászokkal, ügyelőkkel, büfésekkel,
asszisztensekkel, kellékesekkel, s valahány
név a naptárban, senkit nem érdekel.

viszont. legalább tudjuk, mennyiből milyen
lesz a debreceni futball stadion…

tudjuk, mennyiből milyen lesz az új Puskás
stadion…

tudjuk, mennyiből milyen lesz a felcsúti
stadion…

tudjuk, manapság a lelátókon dől el sok
minden. pénzek, direktori állások, kinevezések,
leváltások sorsa. színházak sorsa. a forint sorsa.
az én sorsom. a te sorsod. a nemzet sorsa…

mert most ez a módi. nem a csöndes borozgatás
a lugas alatt, hanem a szotyis sörhabos böffenet
a lelátón. nem az elvonulós istenkeresős magány,
hanem a vasárnapi mise utáni kanszagú sportszár
kivagyiság. lesipuskások országa. labdazsonglőrök kíméljenek…

“Budapesti Kamaraszínház alapítva Művelődési Minisztérium által 1990-ben, megszüntetve a NEFMI és az MNV. Zrt. által 2012-ben.”