puzzle

az ember ilyenkor próbálja újra összerakni
magát. ami széthullott, darabkánként fölépíteni,
mint a puzzlet. gondolkodik a miérteken, s amint
néhány vélt választ megkapott, a hogyanon is
elmereng. nem egyszerű. okolja a világot, jobb
esetben magát is. szitkozódik, acsarkodik, néha
szánalmasan lealjasul. ilyenkor ég el a salak.
a sallang. s megindul a tisztulás. aztán mindent
megbán. és bocsánatot kér. a világtól. magától.

de én még nem tartok itt. én még égek, mert “engem
is csak égve dobtak el”. gyötrődöm. keresek. nem
tartom magam nagy formátumú színésznek. kis
formátumúnak se. tán színész se vagyok. de 24 éve
majd minden este a deszkákon találtam magam. ez
tán nem véletlen. ha az, akkor valaki durván jól
megtervezte. ó, szent Tervezőm! én a mindenséggel
még nem tudom mérni magam. én magam vagyok a mérték.
e mértéknek igyekszem megfelelni a rám testált

tehetséghez mérten; jól-rosszul, de büszkén és
konokon. mindig ember próbáltam maradni az életben,
s ezzel próbálkoztam a színpadon is. a kétszínűséget
gyűlölöm. aki az életben nem igaz, az a színpadon
se lesz az soha. lehet ügyeskedni persze, de az hamar
kiderül. és mindig ott ég az agyban az a két hexameter,
ami folyton lámpást gyújt, ha veszélyes terepre lépnék.
tán ez a gátja annak, hogy én továbbra is színész legyek.
a játszadozáshoz, a komédiázáshoz nincs kedvem, én

játékos vagyok, és amikor játszom, akkor az a legkomolyabb
játék. életbevágó. alázat. és szenvedély. én nem akarok
a közönség kedvence lenni, a siker csak önmagamhoz mérten
jelent valamit. az allűrök csak máz. megvetem. a duma
fölösleges, az elméletet meghagyom a madártani intézetnek,
nekem a madárdal kell úgy, ahogy van, egy mező közepén.
egyszer valaki azt mondta, hogy ez egy hosszútávú pálya.
egy másik pedig azzal érvelt: csak az örök életre érdemes
berendezkedni. hát akkor ehhez kell tartanom magam.