babérligetkönyv

csak ül az ember a tengerre néző
erkélyen, amit magáénak tudhat
néhány napig, csak ül és bámul és
bambul hosszan. és nem gondolkodik,
csak ül és bámul és ámul és bambul.

tekintete és agya és minden érzékszerve
beleveszik a tengerbe, a nagy kékség és
a szigetek kontúrjai elnyelik, s csak
hosszú idő múlva eszmél, tér vissza, s
körülnéz, észrevették-e a többiek, de
megnyugodva látja, hogy a többiek is
naponta többször belevesznek a látványba.

megunhatatlan. ahogy a vacsora utáni
borozgatás és felolvasás Hamvas Béla
épp ilyen helyre és alkalomra írt
esszégyűjteményéből, a Babérligetkönyvből.

a monda szerint Isten a dalmát tengerpartot
magának tartogatta, hogy ott pihenhesse ki
a Teremtés fáradalmait, de a nagy földosztásra
a horvát parasztemberek későn érkeztek, s már
semmi sem maradt, amit ki lehetett volna osztani,
ezért Isten megszánta őket, s nekik adta Dalmáciát,
amit magának tartogatott. valóban isteni hely.

egyetlen egy rossz tapasztalat volt csak, egy
zebrán csak egy magyar rendszámú terepjáró nem
engedett át minket, olaszok, horvátok, lengyelek,
németek mind megálltak, a kigyúrt izomagyú a
szőke macájával nem. ennyit rólunk. jaaa, és
még annyit, hogy hiába tettem föl a költői kérdést?
hogy: “de ki az a szíjjártó péter?!” – senki nem
ismerte az ott nyaraló nációk közül, nem is hallottak

róla és az én emlékeim is egyre halványultak és
örültem, hogy két hétig kimaradtam mindenféle
itthoni őrületből. persze, közben a színházamtól
elvettek még 88 milliót, s így borul az egész évad,
de ez ott akkor nem érdekelt. távoli és érdektelen
volt, mert igyekeztem magamat a következőkhöz tartani:
“Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét
fel kell adnia és magát el kell engednie.” (Hamvas Béla)