isten veled…

Kisfiam, azt hittem, ember vagyok,
De azt már nem, hogy az is maradok.
Fogadd hát úgy ezt a levelet,
Mint egy még emberi üzenetet.
Kérlek ne ítélj könnyelműn felettem,
És őrizz meg gyönyörű szívedben!

Lehettem volna vadász vagy hajtó,
Én, a kiátkozott megrögzött csavargó.
Ki azt hitte, ha úton van, szabad,
Eltapos a világ, ha útjában vagy.
Így lettem bolond, élni kell és lehet,
Bocsáss meg nekem, Isten veled!

lezárult egy korszak. a magyar könnyűzenében, s a sajátomban is. 33 év után a Hobó Blues Band elbúcsúzott, néhány órával Hobó Földes László 66. szülinapja előtt. jelen voltam a történelmi eseményen.

1985-ben, harmadikos gimnazistaként találkoztam először Hobó zenéjével. osztálytársam és barátom, Szép Zsolt avatott be. azon a nyáron egy hónapig a régészek mellett kubikoltunk. nappal a tűző napon lapátoltuk kifele a földből a történelmet, este és éjjel pedig váltottuk meg a világot a csillagos ég alatt. s szólt a Vadászat, kazettán. azon a nyáron a dupla kazi rongyosra hallgattatott.

mesélt az erdő, nappal vér folyt, éjjel bor, s oda-vissza tudtuk a bolond levelét, meg a négysorost. Pilinszky azóta is nagy szerelem.

akkor azt mondtam (80-as évek!), a Vadászat az évtized legjobb lemeze a magyar könnyűzenében. aztán ezt mondtam a 90-es években is. s ezt mondom most is. Presser Pici bácsi Csak dalok című albuma majdnem megcáfolta kijelentésemet, de csak majdnem.

a gimnázium további időszaka a HBB megismerésével telt. a Középeurópai Hobó Blues 1980-ból, a Még élünk 83-ból, majd a 86-os Esztrád, a Ginsberg lemez és a Jim Morrison album. Később a Kopaszkutya c. film.

S jött a rendszerváltás. minden más lett. “oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent…” s tényleg. fogalmunk se volt, mi lesz ebből. vártunk. erőlködtünk. s csalódtunk. ahogy Hobó is. kereste, fogalmazta, de nem jött össze. mentségére legyen mondva, mit lehet egy olyan korról elmondani, ahol “a lét és tudat lett fontos, én nem Vörösmarty Mihály…” sőt, már a tudat se. csak a lét. s még az se. csak a lé…

el is távolodtam Hobótól. mindig nagy várakozással tekintettem az új albumokra, de nem. fájt az a kétségbeejtő igyekezet, ahogy próbálta meghatározni a kort, s benne önmagát. engem. néha-néha visszatértem a Vadászathoz, de a tegnapi napig nem sok közöm volt Hobóhoz.

aztán tegnap egy prömierbuli, egy próba és egy fárasztó (Miskolcról való) hazautazás után hirtelen ott voltam egy 12 ezres tömegben. nehezen engedtem föl. de Hobó segített. s minden eszembe jutott 1985-től kezdve, egészen mostanáig. összegeztünk. ő a színpadon, én a lelátón. megérte ez a 3X-en túlmutató időszak.

“a Banda elment, de a zene itt maradt!”