közöny

a közöny egy csepp
a kárhozat oltárán,
folyamatos gyakorlása
immunissá teszi az Én-t
a részvét, az emberség
és az élet dolgaiban.

általa érezzük kis
világunkat szentnek
és sérthetetlennek,
pedig dehogy…

“Emlékszem a villamoson az arcra, mialatt a félelemtől csaknem megfulladtam, a járda szélén újságpapírral takart holttestek, idióta és absztrakt hangon, kicsit nyeglén azt mondta: jól van ez így. Ijedten néztem rá. Bólintott. Jól van ez így. Még jobban féltem. Irigyeltem, hogy nem fél? Nem. Hiszen nem tudja, mi történik. Én tudtam és reszkettem. A borzalmat, ami történt, nem merték magukhoz ereszteni. Ezért nem féltek. El is felejtették. Nem történt semmi.” (Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból – Silentium)

Íme a közöny gyökere.

“A Te hiánya lehetetlenné teszi az összes kapcsolatot, és minden viszony elszárad. A közös gondolata eltűnt.Mindenki egyedül van. Egymástól elszakadt én-ek, akik egyedül őrlődnek fel, közönyben minden más iránt, magukban széthullanak, mert nincs körülöttük senki, egymásra vicsorognak énjük börtönéből, és ez a fogcsattogtatás magányuk kínjából fakad. Mind a “Nagy Árnyékban ül – elevenen a Halálban” – külön, kapcsolat nélkül – “mint a pusztában bujdosó zarándok, a világot elhagyva, csak egyedül ül – nem tudván, mi vonzza.” (Hamvas Béla – A magyar Hüperion – részlet)