zenés színész

Tulajdonképpen, ha a zene nem csak lélektápláló lenne, egész jól meglennék csak zenével. Nem úgy, hogy gyakran, hanem folyamatosan, állandóan, mindig és mindig, reggel, délben, este, éjjel. Folyamatosan zenével foglalkoznék. Rengeteg energiát ölnék abba, hogy feltámasszam kimúlt zenekaromat, vagy ha ez végképp nem lehetséges, valami új formációt találjak ki új alapokon. Közben folyamatosan gitározgatnék, csiszolgatnám szaxofon tudásomat, babusgatnám hangszerállományomat, beizzítanám dj-keverőmet, podcastokat gyártanék, dalszövegeket írnék újra, hangszerelnék, és sok-sok zenét hallgatnék, még annál is többet.

Most leginkább csak zenét hallgatok, s néha szaxi-órákra járok. Zenével ébredek, zenével fekszem. Nappal zenét hallgatok, amikor épp nem próbálok, vagy nincs előadásom. Mindent összegyűjtök, ami hallótávolságba kerül. Tulajdonképpen nincsenek műfaji határok, mindenevő vagyok (ez tán megmutatkozik a youtube-os válogatásaimon is!).

Mondják, a zenének van a legnagyobb hatása az emberre. Még a szerelem se bír ekkora hatással. A színház már régen nem fogja úgy meg az embereket, mint annó. Engem se mindig. Sőt. Ha tehetném, hagynám a színházat sokszor a fenébe, a zene többet ad nap mint nap. Felemel, nyomorba dönt, azt a tükröt tartja elém, amit Sexpír kolléga olyan szépen megírt a színházra vonatkoztatva.

Nyilván össze lehetne fésülni a színházat és a zenét, s lehetne valami jó zenés színházat csinálni, de azt a fajta zenés színházat itthon nem játszák, imitt-amott pedzegeti néhány alternatív társulat, vagy táncszínház. Az operett és a musical nem az én műfajom, bár csodálattal adózok annak, aki jól csinálja.

Kéne egy csapat! Kell egy csapat. Megyek, s felhangolom a gitáromat, délután pedig beizzítom a szaxofont.