HALáli HALászat

hal

Hálónk kivetve, mi vagyunk benne a HALak. Kifogjuk magunkat, ezt jól kifogtuk. Szánk űrbe tátong, de nem harapunk egymásba, csak HAL éji dalát dúdoljuk monoton, s fájón.

Fuldokolva kell egymás ellen élnünk – HALnunk, HALvérű barátaim. Tisztább, szárazabb érzésért várunk részvétet, de az a HALálunk lenne, hát HALasztjuk a HALaszthatót, vergődve a vergődőt. HALadék.

HALáli életünk horgára akadva csatázunk egymással, pedig nem volna muszáj, de nagy szükség a szükség, hát kell. A Nagy HALárus játszi könnyedséggel csal minket horogra. Akadunk. Akarunk akadni, mert az könnyebb lét, gondoljuk. Csalóka csali lét.

Te HALeledel. Én HALeledel. Te az enyém. Én a tiéd. Mi meg a Nagy HALé. A nagy HAL megeszi reggelire… – mondta Marx, vagy Engels, mindenesetre egy szakállas bácsi. Szakálla volt kender. Ha nem kender volna, az én mesém is tovább…


Csillaghálóban hányódunk


partravont halak,


szánk a semmiségbe tátog,


száraz ûrt harap.


Suttogón hiába hív az


elveszett elem,


szúró kövek, kavicsok közt


fuldokolva kell


egymás ellen élnünk-halnunk!


Szívünk megremeg.


Vergõdésünk testvérünket


sebzi, fojtja meg.


Egymást túlkiáltó szónkra


visszhang sem felel;


öldökölnünk és csatáznunk


nincs miért, de kell.


Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk


mégse büntetés,


nem válthat ki poklainkból


semmi szenvedés.


Roppant hálóban hányódunk


s éjfélkor talán


étek leszünk egy hatalmas


halász asztalán.


(Pilinszky János: Halak a hálóban)


Tuti, hogy még ide sem kattintottál!