Az elkóborolt szó

A délutáni vibráló magányban ültem, amikor az erkélyen át egy hírnök suhant be a szobámba. Az ablaknak háttal ültem és kopogtattam a mondatokat a gépen. Egy elkószált szót kerestem éppen a kávéscsésze mélyén, a dohány illatában, amikor a monitor tetejére csücsült, és megszólított:

– A te neved is szerepel a Hajó utaslistáján. A Kapitány küldött, s általam, kérdezi, hogy felkészültél-e a nagy útra. Ha mindent elrendeztél, s dolgaidat összeszedted, akkor indulhatunk. A Hajó a kikötőben horgonyoz, már csak néhány utasra vár. Holnap holdtöltekor vitorlát bontunk. Ha kényelmes kabint szeretnél, akkor sietnünk kell, mert már így is nagy a túljelentkezés. Az első osztályú kabinokért kisebb fajta csetepaté alakult ki. A másod-, és harmadosztályú fülkék már két hónapja elővételben elkeltek, a lakosztályok pedig magas rangú személyeknek vannak fenntartva. Bár, szerény véleményem szerint, az úticélt ismerve, semmi szükség sincs a felhajtásra, de hiába magyarázzuk a kedves vendégnek, foggal-körömmel ragaszkodik a megszokott földi kényelméhez.



A kávéscsésze a levegőben elakadt, cigarettám hamuja a padlóra huppant és szétterült. Csak ekkor jöttem rá, hogy hívatlan vendégem a Nagy Égi Hajó utaskísérője és értem küldték. Már harmadszor adtam be kérvényemet az elbíráló bizottságnak, de mindig elutasítottak azzal az indokkal, hogy vannak sürgősebb esetek is. Az indoklásban fő okként az szerepelt, hogy még túl fiatal vagyok, s a kérdőívre adott válaszaimból nem derül ki egyértelműen, hogy komolyan és alaposan felkészültem volna a hosszú utazásra. Ez persze badarság. Már hogyne készültem volna fel! Az elmúlt egy évben született írásaim, a barátaimmal folytatott éjszakába nyúló beszélgetéseim, a témába vágó szakirodalom megszállott tanulmányozása, az egyre több kétségbe esett pillanat mind bizonyíték amellett, hogy mennyire tudatosan készültem; akartam, vágytam a nagy útra. Igaz, beismerem, hogy néhányszor eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha…, de amint kitisztult az agyam, belefeledkeztem az élet apró örömeibe, s ezek a pici csodadolgok, amelyekre már alig van szemünk, szinte tüntetőleg szívembe írták, hogy nem szabad elhagynom ezt a helyet, nem szabad felszámolnom ezt az életet. Ilyenkor mindig feltört és eluralkodott bennem a lelkiismeret furdalás, és elodáztam az utazást.

Most éppen egy ilyen felszálló ágban volt amúgy eléggé lerongyolódott életem, és tessék, itt ül velem szemben a Kapitány követe és sürget az indulásra. Hebegve próbáltam buzgó mondandóját félbeszakítani, de mindennemű kísérletem kudarcba fulladt; mint egy hosszú litániát, dúdolta nekem a teendőket, a sürgős elintéznivalókat. Mikor a végéhez ért, elégedetten megsuhintotta elgémberedett szárnyait, s a kávéscsésze aljában felejtett kihűlt maradékba mártotta magát. Ettől felfrissülve, nyelve újból megeredt.

– Nos, kedves barátom, akkor indulhatunk? –kérdezte barátságosan kísérőm.
– Nem, illetve, egy pillanat, mindjárt összeszedem a holmimat. –válaszoltam zavartan.
– Csak rajta, kedves barátom, de felhívom szíves figyelmedet, hogy nagy hasznát nem veszed majd a tárgyaknak, a Hajón nem szenvedsz semmiben sem hiányt. Az ellátás, mondhatom, első osztályú és minden igényt kielégítő. Panasz eddig még egyszer sem érkezett a kedves utasok részéről. A Kapitány igyekszik mindenben a kedves utas kedvében járni. Színes programok gondoskodnak a vendégek szórakozásáról végig az út során.

– Néhány telefont még elintéznék, ha lehet. –vágtam közbe, mielőtt belefoghatott volna a programok részletezésébe kissé ügybuzgó kísérőm.
– Ez csak természetes! –válaszolta. — Remélem, nem tűnik tolakodásnak, ha megkérdezem, kinek telefonálsz?
Hát ez már több a soknál, — gondoltam – pofátlan alak! Ezeknek semmi se szent! — A munkahelyemre telefonálok, hogy bizonytalan ideig távol leszek, ne várjanak.
– Bizonytalan ideig, ez kicsit mókásan hangzik, kedves barátom! Nyugodtan fölmondhatsz. Évek óta szeretnéd amúgy is a főnököd arcába beleordítani, hogy nem értesz egyet vele sem emberileg, sem szakmailag; hogy eleged van a tehetségtelenségéből, a hozzá nem értéséből. Eleged van a sunyi róka tekintetéből, a politikusokat meghazudtoló mondathalmazaiból, amelyekből csak úgy bűzlik a hazugság. Eleged van ebből az egészből, és most fölmondasz neki. Önként, mosolyogva és megkönnyebbülve.

Ettől megrémültem. Szó szerint úgy mondta, ahogy már annyiszor elterveztem, csak sohasem volt hozzá bátorságom.
– Ezt meg honnan tudja?
– Mi mindent tudunk, kedves barátom.
–válaszolta, s ráadásul olyan elnéző mosollyal, hogy zavarba jöttem, s a munkahelyem telefonszáma helyett egy másik számot tárcsáztam.

— Rendőrség? Bocsánat téves, elnézést… nem nincs semmi baj! Még egyszer, elnézést! Viszont hallásra!
– Anyád!!! Egy pillanatra leizzadtam. Még csak az kéne, hogy a zsaruk is beállítsanak!
– Valami baj van, kedves barátom?
– Nem, semmi baj. Téves számot hívtam.
– A rendőrséggel ne legyen gondod, mi mindent elintézünk. Ez is benne foglaltatik az árban. A mi feladatunk az ügyintézés minden hivatalos szerv felé. Erről nem tájékoztattak a kollégáim?
– Ja… persze, dehogynem, kiment a fejemből!

Patakokban folyt rólam a veríték; az agyamban egyre fényesebben és fenyegetőbben villódzott a felirat: game over. Kirendelt kísérőm egyre kíváncsibb figyelemmel mélyült el tekintetem változó hangulataiban. Ez még idegesebbé tett. Aztán hirtelen elfordult tőlem és az íróasztalon heverő holmik buzgó vizsgálatába fogott, de olyan gyerekes érdeklődéssel, hogy nem álltam meg nevetés nélkül.

Szerencsére nem vette észre, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem vette volna észre. Ez a momentum kissé megnyugtatott. Hátra dőltem a székben, behunytam a szemem, s agyam minden sejtjét bevetettem, hogy valami megoldást találjak erre a hülye helyzetre. Egyre jobban ellazultam; zsigereimnek olyan rejtett zugaiba merültem, mint azelőtt soha. Jóleső zsibbadás lett úrrá rajtam.

Lehunyt szemem a testben rejlő végtelen űr millió színében gyönyörködött. Egy pillanatra felsejlett, hogy a körülöttünk lévő világban, a mindennapok környezetében is ugyanezek a színek fellelhetők, körülvesznek bennünket, észre mégsem vesszük őket, hajlamosak vagyunk, bár ez biztosan nem általánosítható, szóval hajlamos vagyok saját lényem és életem szürkeségéből látni a világot, és aljas módon a szürke minden árnyalatát kivetítem a környezetemre, s ez által a színek kifakulnak, majd belevesznek a sűrű mélybe. Ebben a lágy lebegésben csak úgy cikáztak a gondolatok bennem. Némelyet közülük valami pozitív áramlat felemelt és szétterített az agyamban. Ezekbe belemerültem és hagytam, vigyenek magukkal ismeretlen, vagy rég feledett tájakra, hogy ott elidőzzek és elcsodálkozzak és megvilágosodjak, és rádöbbenjek a világ és a magam titkaira. Istenem, minden olyan egyszerű, gondoltam, de miért csak az ilyen ihletett pillanatokban.

Villámként sütött belém, hogy anyám és a Földanya testvérek, sőt egymás szülői; hogy minden ember én vagyok, s bennem milliárd ember él és dolgozik és érez és szeret és lélegzik és szenved; ha jót gondolok, mindenki jóra gondol; ha jót cselekszek, mindenkivel jót cselekszek; ha rosszak tetteim, attól mindenki szenved. A gondolat sebessége lenyűgözőbb és felfoghatatlanabb még a fény sebességénél is. Elszédültem és belezuhantam az IGAZI valóságba.

Az anyám öléből egyszerre kedvesem ölében találtam magam, de még alig szívtam magamba a szerelem illatát, máris egy tavaszi virág kábulatába merültem szorgos méhként. Majd felhőbe bújtam magam és átszeltem az óceánt, ahol felhőkarcoló tartóoszlopaként merengtem a kőbe zárt világ csendes bölcsességéről. A Szfinx halk imáiban dédanyám hangját hallottam az égbe felszállni. A kisfiam holdbéli utazásáról mesélt, nagyapám pedig nagyanyámról, aki úgy készítette a kalácsot, mint ötezer év óta minden asszony. Az anyatej íze szerelmem csókjával egyesült, s világra szült új ízeket. A méh nagyapám szorgalmával építette pici birodalmát, melyet apám bélelt meleg szalmával, hogy unokájának kényelmes otthont teremtsen. Ebben az otthonban együtt trillázott a madárdal a gyermekek kacajával, s hozzá szellő dúdolt lágy dallamot a hűs patakkal karöltve. Mindez egy kis szappanbuborékban leledzett pici világ volt, télen Délen landolt, nyáron Északon.

Gyermek lettem újra a gondolat szárnyán s a szemhéj leple alatt. Világokat utaztam be, színes világokat, az Aranykort őrző világokat. Talán még az álom édes leve is lecsorgott az ajkamról, olyan jóízű volt az utazás. Te jó ég! Az utazás! – riadtam vissza a jelenbe, s csöppentem bele ismét szobám homályába. Zavarodottan körbepillantottam, de kísérőmet nem találtam sehol. A monitoron viszont az elkóborolt szó, amit olyan nagyon kerestem, piros betűkkel ott villogott: őrangyalod. Addig néztem ezt a villogó vörös szót, míg az elmém, a szívem, a lelkem elkezdett ugyanarra a ritmusra dobogni, majd egy sóhajtásnyi idő alatt ez a dobogás felvette a végtelen zenéjének a ritmusát, amelybe szépen belecsendesedett, mert végre hazaérkezett. Sírtam, de nem szomorú könnyeket; új életem első könnyei örömkönnyek voltak. Örültem annak, hogy felfedeztem: az Élet szent, és sérthetetlen.