Gyógyulás – olvasónapló

ha a szent kocsma is bezár Graham Greene-re A csendes amerikai c. regényének olvasása óta sóvárgok. Azóta akarom olvasni, akarom gyűjteni a regényeit, akarom magaménak tudását és tapasztalatát a világról. Aztán valahogy mindig elsiklottunk egymás mellett, s csak a kisagy tárolta az információt, hogy Graham Greene-nel még dolgom van.

Amikor Miskolcon töltök hosszabb időt, mindennapos körutam egyik állomása a sétáló utcában található antikvárium. Az ott dolgozók színházba járó emberek, így szegről-végre kölcsönös az ismeretség. Amikor betérek, végigböngészem a kínálatot, s ha megakad valamin a szemem, lecsapok rá. A tavasz óta ez történik az ott felbukkanó Graham Greene regényekkel is. Miskolci vackom könyvespolcán ott sorakozik már néhány GG-gyöngyszem.

Nemrégiben egy örökség jóvoltából ugyancsak gyarapodott a gyűjtemény, így hozzáfogtam a “töredékes” életmű olvasáshoz. Találomra választottam ki a többi közül, a Gyógyulás c. regényt.


Akárcsak A csendes amerikai, ez a regény is olvassa magát. Gördülékenyen, észrevétlenül, nem tolakodón. S miközben szórakoztatva vagyok megirodalmizálva, fel se tűnik elsőre, hogy mély mondanivalóval is meg akar terhelni a turpis szerző, s mire ezt észrevenném, már ölemben nyugszik a befejezett könyv, s merengek elfele a világ dolgairul.

Egzotikus afrikai milliőben játszódik a regény. Egy lepratelepen, ahol egy orvos néhány szerzetessel karöltve veszi fel a küzdelmet a rohasztó kór ellen. Isten háta mögötti hely, innen már nincs tovább. Se út, se semmi. Itt már csak meghalni lehet. A testi megcsonkítottak, a leprások itt várják be a véget, a lassú halált.

Ám mielőtt a részvét eluralkodna rajtunk a leprások iránt, megérkezik a telepre egy idegen európai, aki szintén halálos beteg. A végét járja. Őt nem a lepra gyűrte le, hanem az élet. A nagybetűs, vagy ha jobban tetszik, a csupa kisbetűs. A munka, a nők, a pénz, a hírnév – a civilizáció.

Querry, így hívják kiégett hősünket, egy folyami pöfögős lélekvesztőn érkezik az önkéntes számüzetésbe, mintegy a Kháron ladikján, amelyre retúr jegyet nem szokás váltani. Querry nem is akar visszamenni soha többé a világba. Ide jött kigyógyulni (ha lehet), és meghalni (ha muszáj).

A “nincsen nekem vágyam semmi” hangulat emberünkön úgy eluralkodott, hogy a “kész az egész, mindennek vége, vége már” híres underground sorok jutnak az ember eszébe, meg még számtalan szebbnél szebb gondolat a hitről és hivatástudatról, de még mielőtt éltében szentté avatnék bárkit is, eszembe jutnak az élet, a hit és a vallás szakbarbárai, akik olyanok, mint az úttörők voltak átkos korszakunkban, segítenek, ha kell, ha nem, és ha tudnak, ha nem.

Olvastam egyszer valahol én is “a lélek sötét éjszakájáról”, ez megemlíttetik a regényben is. Persze nem az, hogy én hol olvastam róla, hanem maga a “lélek sötét éjszakája”, mint olyan. Mondják: “ez a sötétben és szárazságban való szemlélődés kezdete. A szemlélődőnek is titkos, rejtett rugójú tevékenység… arra indítja a lelket, hogy megérezze újjászületését… A lélek sötét éjszakája a várakozás ideje. Valójában két éjszaka, az elsőben “a lélek négy szenvedélye: a gyönyör, a fájdalom, a remény és a rettegés elcsitul, érzékeink megtisztulnak; a második éjszaka “elvezet minket az Istennel való egybeolvadásra, melyben átlépjük a földi lét küszöbét. Ahhoz azonban, hogy kiüresített lelkünk Isten közléseinek felfogására alkalmassá váljék, az érzékek éjszakája során elviselteknél is nagyobb gyötrelmeket kell elviselnünk.”

A kérdés az, vajon a ma embere (én, te, mi) eljut-e “a lélek sötét éjszakájáig”, s ha igen, túléli-e?

Keresztes Szent János

A KÁRMEL HEGYÉRE VEZETÕ ÚT
(A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA)

Fénytelen éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog, messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
biztosan a homályban,
a titkos lépcsõn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcom elfödve, félve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égõ láng volt.
Mutatta fényesebben
a délidõben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Võlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Võlegénnyel!
Neki õriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre simogattam,
cédruslomb hûsítette lankadatlan.
Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak õreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszûnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

(ford. Takács Zsuzsa)

(Húúú, most még fogalmam sincs, mi lesz a következő olvasnivalóm!)



Olvasd el ezt is!