Szent Ferenc, a “kamasz”

szent ferenc prédikál a madaraknakSzent Ferenc prédikált a madaraknak. Értette a nyelvüket; a madarak meghallgatták és megértették, mit prédikált és megőrizték a szót, amely ugyanaz a szó, vagy szavak, amellyel/amelyekkel a Teremtő teremtett.

Szent Ferenc előrelátó volt. Tudta, hogy az emberek nem fogékonyak a prédikációra, a szóra, a teremtő szóra, a jobbító szóra. Mélyre ásták magukban a képességet, hogy megérthessék a szó tartalmát, jelentését. Ezért prédikált Szent Ferenc a madaraknak.


De Szent Ferenc meghagyta a madaraknak, hogy alkalom adtán, ha eljön az idő, a hallottakat adják át az embereknek, hogy ők is részesüljenek a tudásban, amely öröktől van és lesz és volt és soha el nem évül. A madarak az óta is csiripelnek, énekelnek, sivítanak, trilláznak, dalolnak, hol halkan, hol élesen, hol lágyan, hol keményen, de mindig és mindenütt, ahol emberek élnek és halnak, ahol szeretnek és gyűlölnek, ahol építenek és pusztítanak, egyszóval ahol léteznek.

Bármilyen formában is nyilvánulnak meg, mindig a Szent Ferenctől hallottakat ismételgetik kitartóan, szakadatlan, el nem csüggedve, mert olyan valamit hallottak, amit nem lehet elégszer ismételni. Olyan valamit hallottak, amit mindenkinek tudnia kell, leginkább az embernek, aki olyan hatalmat kapott a teremtett világban, mint semmilyen más élőlény. De az ember a kapott hatalomtól káprázatba esett, a Teremtővel szembe helyezkedett, fellázadt, s a Teremtőt öregek otthonába akarta zárni, hogy majd egyedül is boldogul. A tudatlan!

Az egész akciónak az lett a vége, hogy a teremtett szellemi világot magával húzta az anyagba. Minden ártatlan teremtett létező így a földre zuhant, a sárba, a mocsárba. Így a tudás mindörökre elveszett, évezredekig még néhányan őriztek némely halvány emléket, majd pedig ez a halvány emlék is egyre homályosodott, míg végül teljesen feledésbe merült.

Talán Szent Ferenc, a „kamasz” volt az utolsó, aki tudta, miről is van szó. Körülnézett és látta, hogy hiába minden, az emberek már nem hallanak, nem látnak, eredeti, valós szavakat már nem beszélnek, káprázatban élnek. Leginkább a virágok és a madarak őrizték meg, micsoda erőfeszítés árán, a szellemi világ némely villanását, rezgését, emlékét. Az ember ezért szereti annyira a virágokat, öntudatlanul, megmagyarázhatatlanul. Talán az illatuk emlékeztet a Paradicsom illatára. De a virágok nem tudnak beszélni, csak illatuk emlékezteti az embert valamire, de hogy mire, azt megmondani senki sem tudja. S az emlék fájó, mély sebeket tép fel az emberből, hát leszakítja a virágot.

Szent Ferenc erre is gondolt. A madaraknak adta át a tudást, hogy csiripeljék, énekeljék, sivítsák, trillázzák, dalolják az elfeledett tudást, hol halkan, hol élesen, hol lágyan, hol keményen, de mindig és mindenütt az emberek közt. Mert a madarak még szabadok, szabadabbak, mint az ember. Szent Ferenc tudta, hogy a madarak nem azért szabadok, mert szárnyuk van, hanem azért van szárnyuk, mert szabadok, azért repülhetnek szárnyaikkal szabadon, mert szabadok.

Talán ezt prédikálta Szent Ferenc a madaraknak. Maradjatok szabadok, hogy szárnyaitok megmaradjon; ne állapodjatok meg semmiben és sehol; ne vágyjatok a „földi” dolgokra; legyetek szabadok, hogy szárnyalhassatok, s akkor az angyalokhoz lesztek hasonlatosak. S az angyalok a Teremtőhöz közel állnak, mert ők a szellemi világhoz hűek maradtak. Ezt mondjátok meg az embereknek! Ezt zengjétek hajnalban és naplementekor, verő napsütésben és súlyos felhők alatt, mindig és mindenütt. Éljetek az ember közelében, mert szüksége van rátok, és énekeljetek szakadatlan, mert eljön az idő, amikor valaki majd felfigyel gyönyörű muzsikátokra, és értelmet talál benne és feleszmél. Akkor majd hallhatóvá szelídül az emberi fülek előtt a madárdal mélyebb értelme, szívük megtöltődik a mennyei hangokkal, testük áttetszőbbé válik, és megnyílik előttük a szárnyalás felszabadító lehetősége.

Szent Ferenc, a „kamasz” mindezeket így prédikálta a madaraknak.


Olvasd el ezt is!