Az úton végig kell menni…

pénz isten…ahogy azt egy kádárista okospista írta volt. Az ilyen kijelentéseket (és a kádár okospistákat) manapság nem szeretik, pedig az úton végig kell menni.

Mindenkinek a maga útján persze, mert “nincs más csak a változás, ami mindig utolér, aki áll, az mind úton áll”. “Csak a változás, ami állandó.” És ki akar úton álló útonálló lenni?


Namármost, ha egy embernek kell az úton végig bandukolni, akkor egynek, ha egy egész országnak, akkor annak. Egy ember az ország nélkül végül is boldogulhat a maga járta ösvényen, ám egy ország az egyes emberek nélkül nem tud haladni.


“Járt utat a járatlanért el ne hagyd!”
– sejlik fel tanult emberek tollából. De ez csak az óvatosak, a lusták zsolozsmája. Itt változás soha nem történt a Pató Pálok nemzetsége által, aki meg Új Vizek felé evezett maga mögött hagyván az Ugart, azt meg nem értették meg. Ennek ellenére soha nem a Pató Pálok váltak az idejólógiák vezéregyéniségeivé, hanem az Új Vizeken Járók. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Pató Pálok soha nem voltak csúcsra járók, ám az idő mindig a vízen járókat igazolta.

Részsikereket, pillanatnyi élvezetet el lehet érni az “ej, ráérünk arra még!” – gondolkozással, de hosszabb távon muszáj döngetni a kapukat. Okos ember viszont nem töri kezét a nagy döngetésben, szépen félre áll, és a piszkos munkát meghagyja másnak. Ha elég okos.

Ha nem, akkor vagy kezét töri, vagy legyintve a változásra, ugyanazzal a lendülettel a bősz kapudöngetőt is elhessegeti, és akkor ott van, ahol a part szakad. Ott áll az úton útonállóként és azt látja, hogy állandóan változik minden, csak a változás az állandó. Szél ellen szellentett, s jól szembe szellentette magát.

Én az ilyen győzteseket sajnálom. Amint felriad a nagy győzelmi mámorból, már azt tapasztalja, hogy megint alul van. Az ilyen győztesek a vesztesek. Persze ezt a legritkább esetben vallják be maguknak, inkább kitalálnak mindenféle mutatványt, hókuszpókuszt, hogy megtévesszék híveiket, s amikor menthetetlenül vesztésre áll minden, emberáldozatot mutatnak be az Isteneknek, hogy kiengeszteljék őket. De az Istenek már csak légből kapottak, vagy maga az istenadta nép maga az istenség.

Az Istenekkel pedig nem jó ujjat húzni, jobb békén hagyni őket. Demagóg képmutatással kell lekenyerezni. Ez mindig bejön. Ám a legnagyobb Isten maga a Pénz, a disznófejű Nagyúr. Az még az istenadta népnél is nagyobb isten. Őt nem lehet félrevezetni. A demagógia pénzt még nem hozott, s nem gyarapított. A Pénz nem szeret garasoskodni, viszont imádja önnön maga társaságát. S ilyenkor a Pató Pálok kénytelenek mély álmukból felébredni, s demagógiájukat szebb időkre eltenni, s ismét elindulni az úton, amelyen addig csak álltak, s néha egy-egy lépést vissza-vissza léptek.

Az út azonban nehéz és áldozatokkal jár, s most már visszasírják a bősz kapudöngetőt, hogy döngetné mégiscsak ő azt a kaput, mert az mégiscsak kéztörő mutatvány. Hát ez van.

Az úton végig kell menni. Legalábbis egyszer el kell indulni rajta, és egyszer be kell fejezni. Lehet előbb, lehet utóbb. Előbb sokkal jobb. Ha utóbb, akkor csak magunkat okolhatjuk, ha közben bealkonyul. És csak egy út van. Több nincs. Lehet letérőket, kitérőket, kerülőket vágni a nagy dzsungelben, ettől a cél még ugyanaz marad. Lehet fontolva haladni, lehet nekirontani, meg meg állni, élvezkedni, vissza sétálni. Mindent lehet. De az úton végig kell menni. És csak egy életünk van rá. Legalábbis itt, Európában. Néhány helyén a világnak engedményeket adnak, s több életen át próbálkozhatunk. Ebben a vén Európában nincs engedmény.

Olvasd el ezt is!