“Színház az egész…” (veszprémi hírek)

Olvasom (és hallom veszprémi kollegáimtól), hogy szabadságra küldte a fenntartó önkormányzat a színház igazgatóját, róla és a színház további sorsáról majd június 14-én dönt a közgyűlés.

Én szabadságra küldeném (nagyon hosszú szabadságra!) az önkormányzat kultúrális bizottságát is, amelyik megválasztotta a jelen színházigazgatót. Szabadságra küldeném a jelen szabadságra küldött színházigazgató mellett működő művészeti vezetőt is, aki – kollegáim elmondása szerint – csodálkozva fejtette ki az önkormányzatnál, hogy a színház jelen anyagi heyzetéről tudomással nem bírt, és aki bepalizta jelen igazgatót, hogy legyen őmellette igazgató.

Tudom, nem szerencsés arról a színházról írni, ahonnan elküldtek. Mégis megteszem, mert már megválasztásukkor érződött, hogy e két hozzá nem értő ember pillanatokon belül tönkre vágja a színházat. Azt is tudom, hogy a színház jelen nehéz helyzete e két hozzá nem értő föllépése előtt kezdődött. Sőt, még azt is tudom, hogy a veszprémi színház legendásan nehéz helyzetben és válságban van már hosszú ideje. Pénz egyre kevesebb csordogál a színházba, valahogy a fenntartó cserbenhagyta intézményét, és nem is nagyon magyarázkodik a miértről. Politika. Minden színházban ez megy mostanság.

De minden anyagi nehézség ellenére működött a színház, a közönség nem hagyta cserben a társulatot. A jelen vezetés színre lépése óta viszont a felére csökkent a bérletes előadások száma, havonta alig van néhány előadás, a társulat tagjai (főleg a régiek) alig játszanak, viszont annál több olyan előadás vendégszerepel a veszprémi teátrumban, amely valamilyen módon a jelen művészeti vezetőhöz kapcsolható. Szintúgy a vendégművészek. A város kedvenc és ismert, és elismert művészei (vannak néhányan) immár két éve mellőzve vannak, illetve kisebb szerepekben szinte csak statisztálnak a néha névtelen vendégeknek. És a pénz csak folyik elfele, a város pedig nem látja kedvenceit.

Mindez nem a most szabadságra küldött igazgató hibája elsősorban, hanem a viszonyokra rácsodálkozó művészeti vezetőjé. Színrelépésükkor ugyanis megállapodtak, hogy az igazgató nem szól bele a művészeti dolgokba, így a darabválasztásba, a művészek szerződtetésébe (nem szerződtetésébe), a rendezők kiválasztásába, a repertoár összeállításába. Ez egyrészt nagy hiba, mert láthatóan a művészeti vezetőnek fogalma nincs egy vidéki kőszínház művészeti működéséhez. Másrészt nagy szerencse, mert az igazgatónak még annyi fogalma sincs, mint művészeti vezetőjének. (Ki is választotta meg őket?! És miért?!)

A társulat és az igazgató viszonya idővel normalizálódott. Az igazgató a társulattal való kommunikáció révén egyre inkább felismerte a művészeti téren történt bakikat, hiányosságokat. Az utóbbi időben már ellent is mondott a művészeti vezetőnek, már amikor a művészeti vezető a munkahelyén tartózkodott. Ugyanis nem éppen szokása. Állítólag hébe-hóba jár le a színházába, akkor is tyúkanyót játszik (gombold be az inged! ne igyál annyit! olvass próbatáblát!). Ilyetén tulajdonképpen igazat is mondott, amikor azt mondta, döbbenve áll a színház nehéz helyzete hallatán. Ám mégis csak disznóságnak érzem (és akkor most nagyon finoman fejeztem kimagam), ha mindezt megússza, és továbbűzi (tán egyre ártatlanabb tekintettel) kis játékait, és veri tönkre végleg a veszprémi színházat, amely valamikor szebb napokat is látott.

És egyáltalán. Aggódom szeretett kollegáimért, barátaimért. Mi lesz velük? Mi lesz azokkal, akik fél életüket áldozták a veszprémi színház oltárán? Letelepedtek, megállapodtak. És – hallani – már a színészházat is eladták a fejük fölül! A felelősök nevét akarom hallani! Nem egy talált bűnbakét, hanem a valódi felelősök nevét!