A vihar kapujában (Rashomon)

RashomonIgen, kérem, itt vagyunk a vihar kapujában. “Háborúk pusztítanak, szaporodnak a csapások, álmainkat is felverik a rablók.” Mindennapos dolgok, itt, a vihar kapujában.

Persze: “Háborúk mindig vannak, tisztító viharok, melyek fölrázzák a bűnbe süllyedt embert.” És eme világkatasztrófák, és globális csapások közepette kit érdekel, ha meghal a szomszédod, vagy te magad. “Számít ma egy ember? Száz és ezer ember pusztul el egyetlen óra alatt.”

“Kiotó nincs többé. Pagodák, kőházak romokban. Mindent megemésztett a láng. Az istenség elmélkedő arcát a porba tiporták… A katonák felgyújtották a várost. A lángtenger elindult, átcsapott a folyón… Az utcai fedezékekben egymás testébe kapaszkodva égtek meg az őrizők…”

A World Trade Center nincs többé. Mindent megemésztett a láng. Hirosima, Nagaszaki – mindent megemésztett a láng. Vagy, ha úgy tetszik, kórházak, színházak nincsenek többé. Mindent megemészt a pénz, vagy ami ugyanaz, a pénz hiánya. Miért?

Mert mindenki gyilkos. “Azt hiszitek, olyan nagy dolog gyilkolni? Háhá! Ha az ember elcsábít egy asszonyt, máris megölte azt, aki szerette. Nem kell ahhoz a kardot a mellébe vágni. Ki az, aki nem tett még ilyesmit közületek suttyomban, titokban, ügyes lapulással?… Én a kardomat használom, ti meg alattomban csíptek, mérgezett kis fullánkokkal, mint a lápi szúnyog… Hatalommal öltök, pénzzel, hivatali ravaszsággal!… És lehetőleg titoban, mert még a saját vágyaitoktól is megrettentek! Vér nem folyik, az igaz, az áldozat életben marad… de vergődik, egy életen át! Nem tudom, ki itt a nagyobb bűnös, én, vagy ti?!”

Bizony, kedves barátaim, suttyomban öl minket a hatalom hűvös halomba, itt, a vihar kapujában. Nem oly feltűnő, hisz vér nem folyik. Élünk. Csak éppen szívják vérünket a lápi szúnyogok, kik kórházakat, iskolákat, színházakat rombolnak le. Ellopják tőlünk legféltettebb kincseinket – egészségünket, és kultúránkat, mely nélkül lassan az állat szintjére süllyedünk, és már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy egymást faljuk föl, mert kiveszett belőlünk az emberség, és a morál, és a jóízlés, és a megértés, és a megbocsájtás, és az élet tisztelete.

“…És halottak mindenfelé. Pucér nők, gyereklányok. Egy öregasszony bóklászott közöttük, fenyőgally lángolt a kezében… és tépdeste a halottak hajszálait. “Mit csinálsz te itt, beszélj!” Tudod, mit válaszolt? “Kihúzom ennek a haját… parókát csinálok belőle. Lehet, hogy bűn, amit csinálok, de nem érdemelnek jobbat! Ez a lányka itt kígyóhúst árult a katonáknak, azt hazudta, hogy halat árul!… És jól tette, hogy hazudott, mert éhen halt volna! És én is jól teszem, ha ellopom a haját, mert éhes vagyok.” Tudod, mit tettem erre? Letéptem a kimonoját. megléptem vele. És azt kiáltottam neki: “Akkor nékem is szabad rabolni, nyanya, én is éhezem!… Háhá!… Így megy itt a tánc!”

Valóban. Így megy ez. “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis….” A hatalom már frankón elsajátította a hatalommal, de vér nélküli ölés technikáját. És amikor a kultúra végképp lehull majd rólunk, akkor egymás haját tépve üvöltve keressük Keouracot a tömegben, de nem találunk mást, mint alvó szegeket a jéghideg homokban, s plakátmagányban ázó politikusaink égve felejtett villanyánál már csak élő halott önmagunkat találjuk. Így megy itt a tánc!

S mindez miért alakulhatott ki? Mert képtelenek vagyunk megszabadulni “önző énünk káprázatától! Én, én, én… mint karóhoz kötözött kutya, úgy forgunk e szó körül.” A világon semmiben nincs egyetértés. Mindenki a magáét hajtogatja. 8 milliárd kis igazságra aprózódott el az Igazság. Az Isten. A Lét életté lett. Isá pur és homu vogymuk.

De ne nézzük globálisan, csak e lángoktól ölelt kis országban pillantsunk körbe. A kettészakadt társadalomban “ki az aki mit akar?!” Mit akar a politika – mit akar a társadalom (te meg én)? Mit akar a Fidesz – mit akar az MSZP? Mit akar Gyurcsány – mit akar az Orbán? Mit akar a gyógyszeripar – mit akar az eü. miniszter – mit akar a beteg? És így tovább… És agyon fogjuk verni egymást! Mert mindenki mást akar. Ennyi.

Szóval, vegyük tudomásul, hogy ölnek minket. Nem karddal. Vér nem folyik. És öljük magunkat. Az objektív valóság odaveszett, a szubjektív kis igazságok meg virulnak. A Tízezer bőrű lény gyermekei vagyunk. Tízezer bőrt kell arcunkról levedleni, míg előtűnik halványan igazi lényünk. A monitorokból pedig kapjuk arcunkba a véleményeket, mindenki téged akar meggyőzni az igazságáról. Mindenki. S rád rakódnak mások igazságai, közben te is gyártod a saját igazságaidat, s e sok igazságtól, álcától, maszktól már nem is élsz, már halott vagy, de halottként is csak tovább hazudsz. A halottak is hazudnak. De “valahol kell, hogy létezzen igazság!” IGAZSÁG.

(Az idézetek Müller Péter – A vihar kapujában c. színművéből valók)