Emlékszem a röpülés boldogságára – Csineva

repülés




Emlékszem a röpülés boldogságára



Csineva vagyok. Gyűlölöm, hogy mindig csivavának hisznek, pedig nem bírom a kutyákat, na és állítólag valaki még könyvet is írt rólam, abban is biztos valami hülye pincsit neveznek így. Majd jól beperelem az illetőt, már ha valaha kijutok innen.



Várjunk csak, hogy is kerültem ide… Az biztos, hogy volt egy idő, amikor boldog voltam. Aztán egyszer csak ott állt előttem a ködszurkáló, az a hosszú szakállú, hórihorgas fickó, sosem értettük, miért alkalmazza a Mesehivatal a pacákot, jó, persze, a ködöt szurkálni kell, de mi mégiscsak egyedül ott tudunk repkedni, egy ég van, hát nem?! Visszajeleztek a hivataltól: ködös időben 3 méter felett tartózkodjunk, a szurka meg köteles jól érthető hangjelzéseket adni hatvan másodpercenként, merre dolgozik éppen. Hess, hess, tündérkéim!



Szóval egyszer csak minden elsötétedett, aztán feküdtem a földön, a pasas meg ott állt előttem és suttogott valamit, hát rögtön elöntött a zöld epe. Aztán lassan megértettem, hogy azt próbálja kinyögni, hogy berekedt, és nem tudott figyelmeztetni, elnézést. Aha! Aha! Most megvagy, gondoltam magamban, már ideje volt, hogy a Mesehivatal megszüntesse ezt a nevetséges állást, mehetsz a híd alá!



Úgy tűnik, a ködszurkáló is pont idáig jutott a gondolatmenetben, mert gonosz fény villant a szemében, megragadott a két szárnyamnál fogva, és vonszolni kezdett, egyenesen a völgyhíd felé, ami tudvalevőleg Meseország határa, és odaát már a veszedelmek és ostobaság földje terül el. Kíváncsi lettem, mi várhat a hídon túl. Végül is magamtól soha nem merészkedtem volna át.



Hát, semmi különös nem történt, míg egyórányi járóföldre egy hatalmas és csúf palotát nem találtunk, az volt ráírva, hogy Tesco. Addigra a ködszurkáló már nem a szárnyamnál fogva, hanem a karomnál fogva rángatott, a szárnyam ugyanis valahol a hídon levált. Odabent levették rólam a tünci rózsaszín ruhámat, és rámadták ezt a piros pólót, azt mondták, belezzek ki pár csirkét, aztán menjek a sajtosztályra, és ragasszam át a címkéket az akciós termékeken, végül pihenésképpen pakoljak ki pár doboz lisztet a polcokra.



És azóta is itt vagyok, napok, hetek, vagy mittudomén, már évek óta, lassan már azt sem tudom, hogy nézett ki Meseország. A röpülésre, a röpülésre persze emlékszem.



Reggel a pontyok medencéjében rábukkantam egy régi ismerősre: ott lubickolt egy smaragdszín reményhal a mi vidékünkről, a Mesetóból. Gondolom,a hullámsimítóval gyűlt meg a baja. Éjszaka beszököm majd hozzá, és együtt kiterveljük, hogy térhetnénk vissza Meseországba. Ha átjutok a hídon, talán még a szárnyam is visszanő…

A podcast letölthető