Magánszféra magáncélra (bicajozás)

Fuss, és halj meg egészségesen! – tartja a mondás. Márpedig én egészségesen meghalni nem akarok, de legalábbis nem futás közben, vagy ha egészségesen is, semmiképpen a közeljövőben. Ezért ma sem futottam, se tegnap, és holnap se fogok.

Viszont elővettem rég nem látott bicajomat, lesöpörtem róla a rozsdát, megkértem a színészház takarítónőjét, hogy takarítsa le a pókhálókat a küllőkről, mert én félek a pókoktól, majd felpumpáltam a gumikat, vállamra csaptam a fotómasinámat, és elkerekeztem a természet lágy ölébe rágyújtani. Nincs is jobb dolog annál, amikor a reggeli friss levegőn elszívja az ember az első slukkot. A reggeli napsugarak átragyognak a fák lombjain, pár méterre tőlem egy fekete rigó napfürdőzik, odébb egy pillangó illan a pillaboltba lárváinak reggeliért, még odébb egy ízeltlábú ballag hazafelé az éjszakai buliból.

Én meg csak ráérősen fújom a füstöt, és elégedett vagyok, hogy az élet szép, és kék az ég, és zöld a fű, s miközben ezt írom, a teafű is megszínezte a gőzölgő teavizet, és jázminillat terjeng, és azon gondolkozom, hogy holnap is lesz nap, és a biciklim már lepókhálózva várja, hogy nyergébe pattanjak. És ha elmúlik az izomlázam, ami e két kilométeren izmaimba izzadt, akkor tán nyeregbe is pattanok, vagy ha nem, az se baj, jövőre is lesz nap.