Jadviga és macisajt

Némely kósza/kusza gondolat a Jadviga párnája c. regényhez




Valahogy elfogott ez az “Ondris” érzés. Egyre mélyebbre vonszol maga után. Hol lesz a végállomás, és mikor, ha lesz? Fog-e Osztatní gondot oszlatni? Búfelejtőt?




Reményregény. Reménytelenül őszinte. Reményteli, hogy őszinte. Mármint az “Ondris”. Ég a papír, amikor a lélekbugyrokból feltör belőle az ősi férfisors minden civódása. Eddig csak szenvelegtünk, nyüszítettünk, sírtunk, átkoztunk, makacskodtunk. Most meg ki lett tárva!



Minden! Kendőzetlen, leplezetlen. Ez van kedves hölgyeink, asszonyaink, szeretőink, leendőink, megvoltjaink! Íme, a Férfi! Az Igazi Férfi! Mert persze abból is több van, mármint a férfiból, de ezekre most ne fecséreljünk időt, s helyet! Az Igazi Férfiról végre megérkezett a tényfeltáró jelentés, az első híradás. Most már lehet tudni róla, vagy nem tudni róla; de itt van, kitörölhetetlenül itt. Figyelmen kívül hagyni már nem lehet! Az utolsó nőönfelszabadítás óta próbálták kendőzni létét, kevés sikerrel. Majd odáig is elmentek egyes szélsőjobbos amazonok, hogy már a kihalás fenyegette őket. Némely példány, szívósan túlélte az üldöztetést. Tanyák puszta magányában, vagy szőlőpincék hűs menedékében húzták meg magukat. A bátrabbak papucsba bújva élték túl a sötét korszakot. De megérte annak, ki túlélte. Lehet előjönni újra a vállalt száműzetésből! Nyomunk van, nem lehet csak úgy, büntetlenül lesöpörni minket, ez amúgy is gyérülő fajkavalkádból. Beleépültünk újra a tudatba, ahonnan kiűzetve lettünk.



Bátrabban is írom mindezeket most már. Szóval, “Ondrisom”, húzol magaddal lelked rengeteg sűrűjébe. Néha ismerős tájakon járok, túlontúl ismerőseken, olyankor mélyen a szemembe nézel, sötét szembogarad kutatja az enyémben az elszánás gyérülő csordogálását, de biccentek, hogy mehetünk tovább; erőt szorít karomba vezető kezed, s indulunk.



Félelmes, hogy a te lelkedben bújik az enyém, a tied szorong az enyémben. Egyre beljebb botorkálva, mint két testvér összebújunk, csak szemeink beszélnek. Te értesz engem, én értelek. Menjünk még, akarjuk? – vetünk egy pillantást egymásra, miután lelket öntöttünk magunkba e lélekbarangoláshoz. Válasz nélkül segítjük fel a másikat, mint két agyonsebzett árokharcos, s indulunk végzetünk veszejtő csatájába. Őrjítő e lélekvesztő caplatás előre, néha sárban, ingoványban, néha kies pusztaságban, elhalt reménytetemek közt, először óvatosan őket kikerülve, aztán már nem, mert az úgyis lehetetlen volna. Minden tetemet ismertünk valahonnan. Egynémelyhez közel hajolva, közben erősen viaskodva a hányással, ráismerünk az elhunytra. Felszendereg, hol, mikor volt vele dolgunk, szándékunk, vagy csak úgy. Én nem bírom, hosszú sugárban tör ki belőlem a keserű lé, térdre rogyva öklendek percekig. “Ondris” bírja jobban, bevár. Hagyni kéne már! – sugallja, de intek, hogy végezzük be, amint illik.



Hát bevégeztetett. “Ondris”, vezetőm és társam, elnyugodott végleg a megpróbáltatásban. Isten vezesse útját odaát, egy másik bolyongásban! Soha nem leszek hűtlen hozzá, ki feltárta őszintén lélekborongásait. S hogy okulni kell-e belőle, nem tudom. Nem hiszem, hogy bármit másként csinálna, talán csak azt az erőszaktevést. Bár, ki tudja. Úgy kellett annak is lenni ott, akkor, oly módon, mert az volt megírva.



Én pedig egyre mélyebbre megyek az óta is magamba. Nem egyedül, mindig vele. S írom ki magamból a szavakat, ő fogja kezem. A másikban 'macisajt'.