Pillangószív (Saigon I.)

Az 50-as években történt, Saigonban. Akkoriban arrafelé sűrű volt az élet, a testet ölték, s próbálták a lelket menteni néhányan, de a kor nem kedvezett e jóakarásnak, mint a korok többsége általában.

Akkoriban Saigonból tudósítottam a kényelmes francia sznobéria híréhségét enyhítve, sokszor semmitmondó helyzetjelentésekkel, néha egy-egy robbantásos merénylet véres jeleneteinek élethű leírásával. Heti egy jelentés, heti egy kis eldugott cikkecske egy konzervatív francia lapban. Nem túl nagy megerőltetés, és én ezt szerettem.

Szerettem általában a nem túl megerőltető dolgokat, mint bárki abban az időben a háborúból épp hogy kilábaló Európában. Ezért is vállaltam ezt a munkát itt, Saigonban, ahol ugyanúgy pezseg az élet, mint bárhol a világban, és ugyanúgy el lehet süllyedni benne, mint bárhol a világban.

Alászállásom az Alvilágba, amit szemérmesen csak életnek nevez a művelt Európa, tucat történet. Errefelé a menedéket kereső európai egytől-egyig ezt az utat járja végig. A szerencsésebbek – mint én is – túlélik a pokoljárást, a többség viszont örökre elveszik az ópiumfüstös, kábult árnyékvilágban.

Európai hagyomány szerint nekem is volt útitársam a Pokolban, akárcsak Dante-nak. Társam volt, vezetőm, szolgám és szerelmem. Az én Pillangóm. Róla szól ez a történet.

folyt. köv.

(Ez az írás szorosan kapcsolódik a “pillangószív” keresőoptimalizáló verseny kiírásához.)