A politikus monológja (álom, álom, édes…)

A kesztyűk szerelmese vagyok. Nem tehetek róla, politikus vagyok. Ha hozzám vágják, egyből elkapom, megszeretgetem, magamévá teszem és visszadobom feladójának, de olyan dühvel, mintha azt várnám, hogy már attól megsemmisüljön.<font size="2">A kesztyűk szerelmese vagyok. Nem tehetek róla, politikus vagyok. Ha hozzám vágják, egyből elkapom, megszeretgetem, magamévá teszem és visszadobom feladójának, de olyan dühvel, mintha azt várnám, hogy már attól megsemmisüljön. Pedig, ha nem kapnám el, hanem, mint a vadnyugati westernhősök a golyó elöl, könnyed lezserséggel elhajolnék&#8230; Hadd essen a földre az a kesztyű, kit érdekel&#8230; Vélem látni, amint lágy, lassított mozgással a földre huppan, megvető tekintettel lenézek rá, majd méltóságteljesen jobbra el. Otthagyom szerencsétlent sorsára hagyva a porban, jobbra el, legyen trappos csizmatalpak melengetője, kutyagumi bölcsője; gondoskodjon róla a természet, ha akar. Fulladjon a sárba az a kesztyű, nem érdekel! Nem, azért ez gazság lenne. Szerelmese vagyok a kesztyűknek, nem vinne ilyen tettre hatalmas nagy, befogadó szívem. Ott hagyni a porban, még mit nem! Inkább felveszem.<br><br>Nem, nem dobom vissza a sértőnek, a könyörtelennek, nem. Hahaha-ha&#8230;hahaha-ha&#8230; Szépen leporolom, megnézem öt ujját, hogy nem ficamodott-e ki a zuhanástól, anyás szavakat babusgatok hozzá és elviszem a &#8222;Sértett Vagyok Kesztyűt Dobok, De célt Tévesztett&#8221; nevezetű múzeumba kiállítás végett.<br><br>Íme, Hölgyeim és Uraim, egy újabb vissza nem dobott kesztyű került e szerénynek is alig nevezhető kollekcióba! Tekintsék meg, Hölgyeim és Uraim, e páratlan kesztyűt ezen a páratlan kiállításon, okulásul, hogyan lehet úrrá lenni, kesztyűs kézzel is akár, ezen az ujjal mutogató világon!<br><br>Persze, ilyen múzeum nincs a világ minden sarkán; az igazság az, hogy a világ egyik sarkán sincs ilyen múzeum. Kifordult sarkából a világ. Sarkosnak áll a világ&#8230; Világsarok&#8230; Viharsarok&#8230; Odaszarok.<br><br>Hol van már a forma?! Századelős és korosabb homo homini lupus-aink még adtak a formára; ha sértés, akkor kesztyű, ha elégtétel, akkor kesztyű. Tyűűű! &#8211;mondja erre a ma homo-ja. Ecce homo, máskooo(r)&#8230; Hol van már a tavalyi hó! Halihóóó! Így aztán már csak a szavakkal és szitkokkal dobálózunk. Ajajajj! De azzal aztán dögivel meg élivel. Valami hiányérzet folytán, tán a kesztyűk hiányából adódóan, ocsmánykodó garmadát zúdítunk a másikra, holott elég lenne a harmada, attól is rendesen megkrepálhatna szerencsétlen páciens, gondolnánk, de a páciens kamikaze továbbképzésről jön éppen, s a frissen tanultak alapján, halált megvető baromsággal veti rá magát a garmadára, halálára. Mindhiába. Emberhalál, szóhalál, az értelem halála, a barátság halála, a szerelem halála, a szép halála, az igaz halála&#8230; Nincs kegyelem, nincsen hála&#8230; Halálnak halála&#8230;<br><br>&nbsp;&nbsp;&nbsp; Kesztyűforgatók! Véreim! Forgassuk ki négy sarkából köpönyegeinket és dobjuk tűzre egy férfias mozdulattal; a lobogó fénynél pedig keressük meg az elveszett párokat. Így a kesztyű párjára talál, és kézhez simul, ellenség barátra lel, a kollega kollegáját kollegálisan &#8211;a szó legnemesebb értelmében- kollegalizálja. Fogjunk kezet, mint férfi a férfival; uraim, adjunk kézcsókot hölgyeinknek; hölgyeim, örüljünk a finom bóknak és emlékezzünk rá sárkányoskodásunk foszló emlékei fölött; csacsogjunk egymással, hölgyeim, mint nők között szokás! Éljünk és viselkedjünk férfi férfival, nő nővel, férfi nővel, nő férfival, mint emberhez illik!</font>