Magánvélemény (a kávéról és káros voltáról)

Írtam egy hosszabb hangvételű kommentet, de a technika ördöge közbeszólt, így elveszett. Most megpróbálom összeszedni ismét a gondolataimat.

Bár R barátomnak nincs szüksége arra, hogy megvédjem, most mégis írok néhány gondolatot.
Igaz, a borgőz mondatott vele néhány durva dolgot a kommentben, és ez nem mentség, ennek ellenére nem kell hüledezni. Megnyugtatok mindenkit, hogy a légynek se tudna ártani, legföljebb csak olyan hangnemben beszélt, amilyen hangnemű kritikát olvasott. Az utóbbi időben sok minden összejött neki a színházban, mint ahogy mindannyiunknak, és nem feltétlenül pozitív dolgok. Csak idő kérdése, hogy robbanjon az ember, ki-ki vérmérséklete szerint. Nála most itt és így jött ki. Még mindig jobb, mintha leugorna a Viaduktról, vagy infarktust kapna, vagy gyomorfekélyt. Mélyen szereti a színházat, a hivatását, fiatal és tele van energiával, és kevésbé emészti meg, ha valaki lepocskondiázza az ő és kollegái munkáját. Mert azért elolvasva a kritikának szánt művet, beláthatjuk, hogy van benne elég nagy adag rosszindulat. Mint eddigi összes kritikájában.

Félreértés ne essék! Mindenki azt ír és gondol, amit akar. A vélemény szabad. S ha a tisztelt tanár úrnak lehetősége van mellékállásban színházi kritikákat írnia a helyi Index oldalain, hát tegye. De kultúráltan is lehet ezt művelni! Úgy, hogy nem sért meg vele senkit. Írja le a neki nem tetsző szakmai dolgokat, ezért kritikus. Abba még senki nem halt bele; és igaz, hogy 3 nap múlva elfelejti az ember. De a rosszindulatot nem lehet elfelejteni 3 nap alatt, és eddigi összes kritikájában ott bújkál a rosszindulat, amikor egy előadásról, a színészről ír. És a rosszindulatot nem kell elfogadnunk. Míg ő ott ül a billentyűzet előtt, és fogalmazza gondolatait és fantasztikus címeit (Csorba a görög – avagy dontkrájformí, Görögország -), eszébe sem jut, hogy hangvételétől egy fiatal kollegina sírógörcsöt fog kapni, és elmegy az életkedve, az önbecsülése; eszébe se jut, hogy jelenlegi főszereplőnk napokig az ő mondatain rágódik, és marcangolja magát. S ha minden prömier után csak két-három napig emészti magát az ember rosszindulatú kritikái miatt, az elég sok idő.

Lehet, hogy egy kritikát 3 nap alatt elfelejt az ember (akkor meg minek megírni?), de egy leendő színházba járót el is riaszthat egy ilyen írásmű. Az is igaz, hogy egy bukást emlegető kritika még jó reklám is lehet, hisz egy bukást mindenki látni akar. És akkor itt el kell mondanom, hogy valótlan dolgokat állít a tanár úr.

…az előadást követő, meglehetősen rövid „tapsorkán” azt mutatja, még azzal sem vigasztalhatom a készítőket, hogy – mint oly gyakran – a kritikus véleménye nem feltétlenül esik egybe a nézők többségéjével. Úgy éreztem, hogy ha nem is túl látványosan (nem távoztak sokan a szünetben), de ez a Zorba bizony bukott a bemutatón…

Az a meglehetően rövid tapsorkán nem is volt olyan rövid, és fűszerezve volt hangos behujjogásokkal, ami ugye nem éppen a bukás egyértelmű jele. Előadás közben rengetegszer közbetapsolt a közönség, és teszi ezt azóta is minden előadáson. A tanár úrral egyidőben látta ugyanazt (bár ebben most már nem vagyok biztos, hogy ugyanazt) az előadást egy másik kritikus, akinek ma jelent meg írása. Elolvasva egészen más előjelű, és hangvételű, pedig ő sem arról híres, hogy egyfolytában dícséri a társulat előadásait.

… A színészeket jobban sajnálom annál, hogy részletesen írjak róluk…

Kérem, nem kell sajnálni bennünket, mert mi szeretjük ezt az előadást, és szerettük a próbafolyamatot, és mi nem csak egy egyszerű tinglitangli musicalt látunk benne, hanem annál sokkal többet. Másrészt, nemhogy részletesen nem írt az előadás szereplőiről, hanem egyáltalán szóra sem érdemeseknek nyilvánította őket. Egyet kivéve, akit egyik előző kritikájában olyan durván elintézett, hogy szegény kislány azóta is keresi a Jóistent. És még ez a “dícséret” is éllel van kihegyezve, jól odatéve, mint az előadás egyetlen pozitívuma.

Próbáltam többszöri elolvasás után is tárgyilagos maradni a kritikával szemben, bár ez hülyeség, hiszen érintett vagyok benne. De sehogysem sikerült valami pozitív kisugárzást találnom benne (bár egy kritikának nem kell hogy pozitív kisugárzásának lennie). Csak rosszindulatot. És ha hozzáteszem, hogy az a hír járja, hogy diákjai előtt is hasonló rosszindulattal beszél színházunkról a tanár úr, akkor az már felháborító. Nem tudom, ebből mennyi igaz, de nem hiszem, hogy erről szólna a nevelés.