“Színház az egész…” (egy kis összegzés)

Na, akkor, hogy egy kicsit rendet tegyek néhány kommenttel kapcsolatban.

Egy kedves olvasóm nehezményezi, hogy én a néptáncosokat járatom le bejegyzéseimben. Erről szó nincs. Általában nem írtam semmit a néptáncosokról, se jót, se rosszat. Én csak Egyről írtam, aki jelenleg színházat igazgat (vagy nem), mindenesetre a társulat teljes megrökönyödésére. Az se különösebben baj, hogy néptáncos létére színházat vezet, attól még érthet egy intézmény irányításához. Viszont ami kiderült ennyi idő alatt, hogy egy társulat irányításához vajmi kevés köze van, és nem is nagyon igyekszik, hogy több köze legyen hozzá.

Még ez se volna baj. Hisz van mellette egy művészeti vezető, akinek éppen az a munkája, hogy a színház művészeti életét irányítsa, tehát a művészeti állománnyal neki kellene szorosabb kapcsolatban lennie. Tény, hogy művészeti vezetőnk töbször nézett be egy-egy próbára, többször járt közöttünk a büfében, de ez csak annak köszönhető, hogy az igazgatónk egyszer sem. Sőt, prömierekre is felváltva járnak, hol az egyik jön, hol a másik (kivéve a vendégrendezvényekre, ahol mindeketten megjelennek).

Így, mivel nagyon kevés időt töltenek velünk együtt, nem is ismernek bennünket. Még névről sem, néhány embert kivéve. Csak egy példa: Ennek az előadásnak a rendezője már a 2. próbán tudta mindenkinek a nevét, akinek a nevét csak a 3. próbára tudta, attól elnézést kért. Pedig ő csak vendégrendezőként jött le V -be, lehet, hogy soha többet nem lesz szerencséje társulatunkhoz, mégis fontosnak érezte, hogy akikkel együtt dolgozik, azoknak tudja a nevét. A mi igazgató kettősünk augusztus eleji kinevezése óta nem tartja fontosnak, hogy megtanulja a nevünket. Persze munka és közös élmény közben ez lényegesen egyszerűbb. Közös munka hiányában, mivel örökölték az egész évadot (és valahol itt van a kutya elásva), ez még nehezebb. Más közös együttlétet pedig mindezidáig nem tartottak fontosnak. Pedig egy-egy prömierbulin, vagy egy-egy előadás után mindez létrejöhetett volna. Vagy csak úgy is.

Társulati ülés eddig kétszer volt, s a társulat nagy része csak eme két fórumon találkozott vezetéssel. Állítólag igazgatónk naponta bent van az épületben kb. délután 5-ig. Hétvégeken nem látták. Ha valaki keresi az irodájában, általában 3 nap a bejutási idő – állítólag nagyon elfoglalt. Többen úgy vélik, hogy fél tőlünk, ezért nem is szívesen érintkezik velünk. Színészgyűlést is szerettünk volna már összehívni, eddig sikertelenül. Azt hallottuk, hogy ő a színészek problémáival nem akar foglalkozni.

Művészeti vezetőnk még ennyit sincs a telephelyén. Néha megjelenik, benéz egy-egy próbára, közben csörög a telefonja, és hülye megjegyzéseivel, instrukcióival bosszantja a színészeket, már akiket személy szerint ismer, mert akinek nem tudja a nevét, azt meg sem szólítja, mert nem tudja nevén nevezni a gyereket. (Ezzel egyébként én is így vagyok. Akinek ismernem kéne a nevét, és ismerem is, csak nem jut eszembe, vagy nem tudom hova tenni az arcot, azzal szemben mindig kínosan érzem magam.) Egyébként művészeti vezetőnk volt az, aki az évadzárón azt mondta: “Hajoljatok közelebb, elárulok egy titkot – a színház varázslat!” Csak néztünk, hogy mi ezt eddig nem tudtuk! Aztán még adott olyan jótanácsot is, hogy a színészek nézzék naponta a próbatáblát!!! Naháááát! Lehet, hogy mindez csak ügyetlenség, kezdeti drukk, lehet. De lassan az évad felén túl, többre is telhetne. Persze mindenki sejti, hogy amíg azok az előadások le nem játszanak, amelyekhez az előző vezetésnek valami köze van (játszik, rendez), addig nem lesz közeledés a társulathoz. Csak ez megbélyegez bennünket. Mintha az előző vezetés cinkostársai volnánk, és mi tehetnénk az anyagi csődről, az örökölt repertoárról. És ez rosszul esik mindannyiunknak. Mert ez butaság. Ha egy normális, gondolkodó felnőtt ilyesmit feltételez, akkor az buta. Ha ezt még vezető pozícióban is teszi, akkor hülye és alkalmatlan.

Arról nem beszélve, hogy a társulat elanyátlanodott és elapátlanodott. A régieknek már semmi köze az egészhez, az újaknak még nincs köze hozzá. És az idő megy, és egyre rosszabb lesz a hangulat, és eljön a szerződtetés ideje, és akkor joggal megkérdezhetjük, hogy milyen alapon szerződtet (vagy nem) minket bárki. És közben dolgozunk, reggeltől estig bent vagyunk a színházban, egyik előadásból lökődünk a másikba, teltházakkal játszunk, sikerünk van, a városban ismét jó a hírünk, megszólítanak bennünket az utcán – de hol vannak a direktoraink?!

Hogy néha köztünk vannak csak néhány negatív előjelű, szinte fenyegető rendelkezés mutatja, amit hetente kitesznek a faliújságra, s ha a benne foglaltakat nem tartjuk be, annak súlyos következményei lesznek. Most éppen két kollegám is fegyelmi előtt van, mivel csak a rendezőtől kéretőztek el egy próbáról, s nem személyesen az igazgatótól, vagy a művészeti vezetőtől.

(Pénteken tették ki a hétvégi és a jövő hét eleji próbatáblát, amelyből megtudtam, hogy vasárnap és hétfő szünnap. Hazamehettem volna, ha elkéretőzök az igazgatótól. De ez személyesen nem lett volna lehetséges, mert a próbatábla kikerülésekor ő már nem tartózkodott a városban. Persze lehet neki telefonálni is, de könyörgöm! Az más kérdés, hogy nem emiatt nem megyek haza szüleimhez. S az is más kérdés, hogy elkéretőzés nélkül is hazamennék, ha akarnék. Ez a tipikus esete annak, amikor egy elavult színházi szabályt elővakar egy hivatalnoknak látszó igazgató, leporolja és még megfejeli az ő “kihanemén” marhaságával. Részletek itt.)

És ez csak egy nagyon általános, és nem mindenre kitérő iromány arról, hogy miért beszélek ilyen negatívan egy néptáncosról, és egy rádiósról.

S még csak annyit, hogy bár meglepődtünk kinevezésükön, de érdeklődve, nyitottan és drukkolva vártuk az új vezetést, remélve, hogy rosszabb már úgysem lehet. Egyelőre úgy néz ki – lehet.