A kultúra úgy hull le… (Zorán táncszínház)

Az egész úgy kezdődött, hogy a rossz idő miatt a Veszprémi Ünnepi Játékok a Fotex sportcsarnokba száműzetett, ami még nem is lenne olyan nagy baj. De ha meggondoljuk, hogy a csarnok belső tere nem nagyon tudja fölvenni a versenyt a Szentháromság terével; ha meggondoljuk azt, hogy a csarnokban nincs dohányzásra kijelölt hely, így a szakadó esőben kell gyorsan füstölögni, hogy ne ázzon ronggyá az ember; ha meggondoljuk, hogy a kis kapacitású W.C. -nek mintegy 5000 embert kell kiszolgálnia rövid idő alatt a szünetben, ami csak hosszas sorbanállás után abszolválható, akkor már elég gáz az egész.

Tavaly volt mindehhez szerencsém az Al di Meola föllépésén, bár akkor a koncert kárpótolt a kényelmetlenségekért. Emiatt is döntöttem úgy, hogy megnézem Zoránt, pláne, hogy nem kellett (akár) a 15 000 ft -os jegyet megvásárolnom.

Gy-vel 20 órakor autóval érkeztünk a helyszínre, parkolni már nem tudtunk, így csak hosszas keresgélés után sikerült megszabadulni járművünktől távol a csarnoktól. A bejáratnál egy egyenruhás rendező állta útunkat, s megkérdezte, hogy van-e nálunk fényképező, magnó, lemezjátszó, dvd lejátszó, videokamera, diktafon, winamp lejátszó, windows mediaplayer, illegális képlopó- és file cserélő program, stb., mert ha igen, akkor a pénztárnál be kell szolgáltatni őket. Dünnyögve, de előszedtem fotoapparátomat, sőt még a jogtisztátlan windows xp -t is beszolgáltattam, hogy még csak véletlenül se vetüljön rám a gyanú árnyéka. (A hülye a mobilomról megfeledkezett, amivel fényképet és hangfelvételt is lehet készíteni. Mosolyogtam is magamban. Én hülye, szintén megfeledkeztem a mobilomról, otthon hagytam. Mosolyogtam is magamban.)

A pénztárnál vártak ránk a letett ingyen jegyek (hála Gy kapcsolatának), ez legalább pozitív volt. Az már kevésbé, hogy az ismerős (színházi) kollegina sürgetett minket, hogy siessünk, mert a koncertkezdés után zárják az ajtókat, s akkor már nem lehet bemenni a lelátókra, valamint a küzdőtérre. Mindezt olyan halkan mondta, hogy alig jutott el hozzám, s hozzátette, hogy csak csendben lehet beszélni, nehogy megzavarjuk a fellépőket. Mi van?! Odabenn egy ötezres tömeg előtt szuper profi hangosítással üvölt a zene, mi meg itt kint halkan beszéljünk, mert zavarjuk a fellépőket! Tiszta dedó és nem hiszem el…

Lábujjhegyen beosontunk a csarnokba, épp akkor lépett színpadra Gerendás Péter. Jaaaa! Elfelejtettük, hogy Zorán előtt még őt is ránktukmálják. Fordultunk vissza a büfébe, ahol összefutottunk két kedves kollegával és baráttal és néhány sör társaságában vészeltük át Gerendás Péter koncertjét. Persze, ha sör, akkor cigi, ha cigi, akkor ázás, ha ázás, akkor fázás. Végül is a tüdőrák mellé egy kis tüdőgyuszi már nem oszt, nem szoroz. (Nem úgy van, hogy a dohányzásról szóló törvényt a nemdohányzók érdekében és nem a dohányzók ellen hozták? És épületen belül minden közintézmény köteles egy dohányzóhelyet kijelölni? Azért a dohányzó is ember, nem? Vagy rosszul tudom?)

Gerendás után fél órás átállás, majd végre a fesztivál egyik fő fője felkonferálta a következő műsorszámot. Hohóóóó! Nem ám csak egy egyszerű Zorán koncertre szólt a jegyünk! Nem.
“Volt egy tánc…” címmel táncjáték részesei lehettünk. Ez már kicsit gyanús volt, de nyitott lélek révén kíváncsian vártam a művészetet. A szereplők hosszas felkonferálásakor elégedetten nyugtáztam, hogy Presser Pici ül a zongora mögött. Mondom, ez nagyon jó. A zenészek is egytől- egyig profik, itt már nagy baj nem lehet. Ám amikor az Operaház ilyen-olyan díjas magántáncosait konferálták fel a helyi tánccsoport mellett, akkor már aggódni kezdtem. Itt összművészet lesz. És akkor valamelyik valamelyiknek a rovására megy majd. És úgy lett.

Zorán és Presser és a vérprofi zenekar a háttérben szolgáltatta a muzsikát az elől táncoló szólistáknak és a tánckarnak. Valami homályos történet is megelevenedett, amiben volt Férfi, Nő, Apa, Anya, Barát meg egy Bohóc is. Ezenkívül egy hatalmas angyalszárny is aláereszkedett, hogy jól kitakarják Zoránt és zenész barátait, meg folyamatosan egy még hatalmasabb ejtőernyő is ide-oda lebbent, mintha csak az lett volna a cél, hogy a zenészekből semmi ne látszódjék. Volt dal, amelynek szövegét a bohócot játszó (egyébként tehetségesen mozgó) szereplő egy az egyben letáncolt, megmutogatott, vagy mi. A Kossutth-, és Liszt díjak pedig csak táncoltak, lépkedtek, forogtak, körülöttük a kar pörgött ezerrel, esélyt sem adva Zoránnak, hogy kis kontaktot vegyen föl a nézővel és fordítva.

Iszonyatosan dühös lettem. Az én számba ne rágja senki (még tánc által se), hogy mit fejeznek ki a dalok, hogy mit gondoljak róluk! Egy könnyűzenei koncertet miért kell tömény művészkedéssel súlyossá és emészthetetlenné tenni?! Dusán szövegei, Presser zenéi, Zorán előadása önmagukban kerek Egész. Be kell ülni és nézni kell, és élvezni, és látni, amint összenéznek, amint együtt zenélnek.

Próbálkoztam azzal, hogy csak a zenekarra koncentrálok. Nem jött össze, a táncosok folyamatosan elvették a figyelmemet. Próbálkoztam azzal, hogy behúnytam a szemem, és csak a zenét engedem magamhoz. Ez már jobb volt, bár ennyi erővel otthon, nyugodt körülmények között is hallgathattam volna az édes – bús dalokat. Próbálkoztam megbékélni az egésszel, és néztem a táncosokat, hallgattam a zenét, hátha, de nem ment. Amit láttam, nem tudom, miről szólt, amit hallottam, azt föl tudtam dolgozni.

Félreértés ne essék. Imádom a táncot, a tánszínházat. Tiszteletem minden táncosnak, akik csupán a testükkel fejeznek ki olyan dolgokat, hogy csak bámulok és irigykedek. Egy táncszínházi előadás általában mindig izgalmas zenékkel dolgozik, és a zene – tánc kettőse fantasztikus egységet hozhat létre, amelyben ráismerhetek a világ egy kis rejtett csodájára. De ez a tegnapi valami nem tudott hasonlót elérni bennem. Egy koncert nem erre való. Egy Zorán koncert meg pláne nem. A tegnapi előadásban Zorán, Presser, a zenészek, a Kossuth, és Liszt-díjas táncosok statisztáltak valami homályos zűrzavarnak, ami művészet akart lenni, és ami csak lila művészkedés lett. És ettől szomorú lettem. És még szomorúbb lettem, amikor az előadás és a hosszú tapsos ováció végén, visszajött Zorán és Presser. Zenélni kezdtek. Ketten. És az jó volt. Aztán beszivárgott a zenekar, bekapcsolódtak az együtt zenélésbe. Végre igazi koncerthangulat alakult ki egy pillanat alatt. De csak egy pillanat volt az egész, mert a táncosok végszóra bellibbentek, táncra perdültek. Még a ráadás dal is forgatókönyv szerint ment.

Nem tudom, hogy Zoránék hogyan élték meg a tegnapi estet. Kíváncsi lennék rá. Biztos nem korbáccsal hajszolták bele őket ebbe a szituációba, hanem jó pénzért. De ugye, azért a pénz nem minden? Vagy rosszul látom? Nekik már nincs szükségük pénzre! Nekik már nem kell az ilyen hajcihő! Ők már akkor és ott és úgy zenélnek, amikor és ahol és ahogy akarnak! Vagy szerintük ez most jó volt, és hozzátett a zenéhez, és igazi művészet volt? És csak én nem értem? Vagy… Vagy nem tudom.