“Színház az egész…” (A Mester halálára)

1987 -ben találkoztam először a Mesterrel (Ruszt József) Zalaegerszegen. Ő alapította a város színházát, és az akkor országosan is elismert Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdiót, ahová sikeresen fölvételt nyertem.

Mint új színészjelöltnek, nekem is kötelező volt beülni a próbákra (ez ma már nem divat), és okulni az ott látottakból, hallottakból. 87 -ben az első nagyszínházi bemutató Goethe: Egmont c. darabja volt, Ruszt rendezésében. Akkor még csak egy hónapja voltam színháznál, naná, hogy ott ültem a többiekkel a nézőtéren, és figyeltem a próbákat.

A Mester (mindenki így szólította, vagy Tanár úrnak) soha nem instruált hangosan. Mindig fölment a színpadra, belekarolt a színészbe, körbesétált vele a színpadon és közben, mint egy jóságos nagyapó halkan beszélt hozzá. Hogy miről konkrétan, azt soha nem tudtuk, de azt tapasztaltuk, hogy utána mindig működni kezdtek a dolgok. Legtöbbször nem is a próbákon rendezett, hanem a szünetekben a büfében, vagy esténként próba után a klubban. Mindig azt mondta, hogy a klubban dőlnek el a dolgok. Így aztán esténként a színészek mindig körbeülték (ez hízelgett is neki, és el is várta), és parázs beszélgetések alakultak ki. Mi (újak) mindezt általában távolabbról figyeltük, mert nem úgy volt ám, hogy csak úgy odapfátlankodunk, mint manapság szokás. Ha a Mester azt akarta, hogy vegyünk mi is részt a beszélgetésben, odahívott bennünket, ami nagy kegy volt. Hiába, régen működött a hiearchia, ami egy kicsit merev volt és szigorú, de működött. (A hadseregben, a bordélyházban és a színházban nincs demokrácia – első számú szabály.)

Visszatérve az Egmont próbákra. Az egyik próbán, amikor már körvonalazódtak az előadás kontúrjai, magához hívott a Mester. Szintén belémkarolt, és magyarázni kezdett. Mire fölócsúdtam, már a színpadon voltam. Szerepet kaptam. Néma szerepet, de szerepet. Nem ajtónálló, nem fáklyavivő, hanem szereplő.

Mindig iszonyú türelemmel volt irántam, pedig biztos sokat bénáztam. A prömieren hosszasan átölelt (na, jó: a fiúkat szerette), és gratulált, és ilyesmit mondott, hogy azt a tüzet ne hagyjam kiégni a szememből, mert az nagy kincs a színpadon. Ennyi.

Aztán a következő évadban átadta a színház irányítását Halasi Imrének (legkedvesebb igazgatómnak). A Mester már csak művészeti tanácsadóként volt jelen egy évig, utána Szegedre ment igazgatni. 1999 – 2001 -ig még visszatért, és rendezett néhány darabot. Előbb Zalaszentgróton, majd Zalaegerszegen telepedett le. Olykor bejárt a színházba, akkor körbeültük (már szabad volt engedély nélkül is), és hallgattuk történeteit, tanácsait.

Akkoriban volt egy rendezői próbálkozásom, Ghelderode: Escurial c. darabját próbáltuk. A bemutatóra meghívtuk a Mestert. Nehezen akart ráállni, már nem nagyon foglalkoztatta, hogy mi történik a színházban. Azért eljött. Megnézte. Utána meginvitált egy vacsorára egy vendéglőbe, és elmondta az észrevételeit. Hasznosakat mondott, bár elmondása szerint az a fajta színház, amit csináltunk, nem érdekli igazán. Mindenesetre nagy megtiszteltetés volt tőle, hogy energiát fecsérelt rá.

Legközelebb – évek múlva – itt V -ben találkoztunk. Ide szerződtem, ő pedig itt rendezett. Sajnos nem dolgoztam vele, csak esténként a klubban váltottunk néhány szót. Fáradt volt és megviselt. Egyszer, mikor láttam, hogy elege van az őt körülvevő társaságból, betettem Pavarottitól a Nessun Dorma -t (egyik kedvence volt, bár nem Pavarottitól, de nekem csak tőle volt meg). Felém nézett, és egy bólintással jelezte, hogy rendben van.

Halála előtt (2004 őszén) visszament Zalaegerszegre, hogy pontot tegyen a dolgok végére. Megrendezte Az ember tragédiáját. 1983 -ban ezzel az előadással vette kezdetét hivatalosan is a színház működése Egerszegen (legendás előadás volt), s ezzel az előadással végezte be földi pályafutását.

Így lett az életműve kerek egész. EGÉSZ.