A “Magánszféra magáncélra” c. rovat következik:



Nemrég telefonáltak, hogy csúszik a
próba, így ma sem kellek még. Azért bementem, körülnéztem, beszélgettem
a kollegákkal. Tulajdonképpen nem bánom a dolgot, így még marad egy
napom a gyógyulásra.


Visszatérve a beszédtechnikához. 17
éve vagyok a pályán. Kb. 10 éve nem járok beszédtechnikára, se
mozgásórára, se mesterségórára. Nem vagyok kezdő színész, nem vagyok
növendék. Színművész vagyok. Én, a felelős, a szakmát szerető ember,
minden előadás előtt “bebeszélek” a jó kis Montágh gyakorlatokkal.
Minden előadás előtt megmozgatom az izmaimat, nyújtó, lazító
gyakorlatokat végzek. Ha a szerep úgy kívánja, akkor speciális
gyakorlatokat végzek, kondizok, hangképzésre járok, görkorizni tanulok,
vívok, bottal/késsel verekedni tanulok. Mert ez a dolgom. De. Ne írják
elő nekem kötelező jelleggel, hogy járjak beszédtechnikára, mert az
megalázó. Nem a munka miatt, mondom, elvégzem én azt előírás nélkül is.
Ilyenkor az önbecsülésem sérül. Ilyenkor azt éreztetik, hogy nem vagyok
jó, hogy nincsenek megelégedve bizonyos képességeimmel. Az elmúlt
években játszottam kis szerepet, nagy szerepet, jót, rosszat, epizódot,
főszerepet. Ezekkel a kondíciókkal, ezekkel a képességekkel. Ez olyan,
mintha visszaminősítettek volna kezdővé! Kikérem magamnak. Persze
hangoztatják, hogy mindez az én érdekemben történik. Köszönöm, de most
már talán el tudom dönteni, hogy mi szolgálja az én érdekeimet. És
vagyok annyira felnőtt, hogy be tudom osztani a szabadidőmet segítség
nélkül is. Kinőttem a színinövendék/stúdiós korszakból.
Ezeket
a szerepeket eljátszottam (‘az én szerepeim’ címszó alatt!), jól,
rosszul, az most mellékes. Lehet szeretni, nem szeretni, amit csinálok,
de megalázni nem kell. Ez csak egy újabb adalék ahhoz, hogy ne érezzem
magam jól itt V -ben. Nem is tudom, miért vagyok én még itt. Már
ezerszer megbántam, hogy eljöttem Zeg -ről. Igaz, hívásra jöttem, de
nekem ott Zeg -en sokkal jobb volt. Mindenféleképpen. Ott megbecsültek,
jó szerepeket játszottam, biztos tag voltam, akire számítottak. Itt
mindezt nem érzem. Pontosítok: kevésbé érzem, illetve egyre kevésbé.
Néhány szerep kivételével rosszabbakat játszom, állandó parában vagyok,
mert pillanatról pillanatra bizonyítanom kell, hogy alkalmas vagyok, és
akkor most ez is. Ezt én itt sokáig nem csinálom. Félreértés ne essék.
Bizonyítani mindenhol kell, legfőképp magamnak. Nem vagyok egy ijedős
alak, ha munkáról van szó. Mondhatni munkamániás vagyok, és
lelkiismeretes. De mindezt legfőképpen akkor, ha van értelme! Ha látom,
hogy gondolkodnak bennem. Ha az “az én művészi fejlődésemet” szolgálja.
Hogy ez a beszédtechnika nem a “művészi fejlődésemet szolgálja”, az
biztos. A “művészi fejlődésemet” a jó és a nekem való szerepek
biztosítják, nem ezek az alibi hülyeségek. És nem azt mondom, hogy
tökéletes a beszédtechnikám. (Gondoljunk bele, hány nagyszerű színész
selypít, raccsol, stb.) Vannak nekem is hibáim, viszont ezeket, ha az
elmúlt 17 évben nem sikerült kijavítani, akkor már nem is nagyon fog
sikerülni. Bár törekedni fogok rá. Ezeket a hibákat már erénynek is
lehet mondani, ezek már én vagyok. A Baj Laci a színpadon ilyen,
védjegy. És mindenféle nagyképűség nélkül.


Ez az egész kb. olyan, mint amikor
egy irodalom tanárt, aki több ezer gyereket megtanított az olvasásra, a
versek szeretetére, 17 év után leellenőriznek, hogy nem felejtett-e el
olvasni ezidő alatt. Nonszensz.




Jaaa, és még valami. Kb. 17 év óta
verseket is mondok. Szeretek verset mondani. Még Zeg -en rengeteg
városi rendezvényen kért föl a színházvezetés, hogy képviseljem a
színházat egy-egy verssel. Ez szerencsére V -ben is így van. Az itteni
színházvezetés kérésére is sokszor mondtam verset különféle alkalmakkor
V -ben, és B.Füreden. Ha a beszédtechnikámmal gondok vannak, akkor,
kérem, többé ne bízzanak rám ilyen feladatokat, mert a versmondásnál
aztán nagyon gáz mindennemű beszédhiba!