Az “Ezen rágódjatok! c. rovat következik:



A
szellem olyan, mint amilyennek a hindu mítosz Buddha székét mondja: a széket
körülveszik a pusztító erők, a démonok lecsapnak reá, marcangolják, felrobbannak,
perzselik, döngetik és ragadják. Hiába. Annyira nem érnek el semmit, mintha
a széken nem ülne senki. Pedig Buddha ott van, csak mindent átereszt magán.
A tiszta szellem-Buddha ott ül és a szék éppen nem üres, nem: tele van, izzóan
tele, olyannyira tele erővel és élettel és szellemmel és hatalommal, hogy a
démonok nem bírnak vele. Úgy látszik, nincs ott senki, mert átlátszó, transzparens,
tökéletesen megtelt szellemmel, azzal, ami éter, aktív és transzparens. Aki
színültig megtelt léttel, az a lét olyan magas fokán van, mintha már nem lenne.

A
kő éppen fordítva. Nem tud átereszteni magán semmit, a pusztító erők beleütköznek,
széttépik, megolvasztják és összetörik. Miért? Mert olyan súlyos, tömbszerű,
tehetetlen és áthatolhatatlan. Nem tud engedni. De ugyanakkor nincs ott, mert
nincsen benne semmi aktivitás. Üres, mert nincsen benne tűz és hatalom és erő
és élet. Tele van súllyal és üres, mert nincsen benne aktivitás; tele van keménységgel,
de üres, mert nincsen benne semmi éteri; tele van anyaggal és nincsen benne
semmi átlátszó. A kő azért üres, mert színültig telt passzivitással, tehetetlenséggel,
keménységgel és áthatolhatatlansággal.

De
abban a pillanatban, amikor a kő a földről felemelkedik, elkezd szellemmé válni.
Kaába köve, mondják az arabok, átlátszó és ragyogó kristály volt, amely ég és
föld között lebegett, de az emberek bűneitől elkezdett megzavarodni, mindig
sötétebb és sötétebb lett, végül megfeketedett és lezuhant a földre. Az átszellemült
kő a fordított Kaába: súlyos, át nem látszó éjszakája elkezd derengeni, világosodik
és hajnalodik benne az éj, mindig áttetszőbb lesz. Minél feljebb emelkedik,
annál transzparensebb, mint a gyémántkristály elkezd tündökölni, végül mintha
anyagtalanná válna: fent lebeg ég és föld között.

Stonehenge
a traszparens kő szentélye. A követ felemelték a levegőbe, s most útban van,
hogy olyan átlátszó legyen, mint az ég. Ez a táncoló kő, a szabad kő, az éteri
szikla. Fent lebeg a levegőben: legyőzte súlyát, tömegét, nehézségét, vakságát,
tehetetlenségét – meggyulladt s most az ég felé csapva lobog, mint a láng. Létének
merevsége éteri aktivitássá lett. S e titáni, félelmetes kőkapuk oda vezetik
az embert, ahol megszűnik ember lenni, – ahol olyanná válik, mint a homok, tollfoszlány,
ritka füst – ahol úgy szökdécsel, mint a megkergült állat, értelmetlen önkívületben,
fel, fel, az istenekhez, ahol az ember érzi azt a lényt, aki ő maga. (Hamvas Béla: Stonehenge, a szikla extázisa)

vége