Az “Ezen rágódjatok!” c. rovat következik:



S
amikor az állatról vagy növényről valamit lehasítanak, a tag vagy darab elpusztul.
A kő ugyanakkor megkönnyebbül – szenvedése kisebb lesz. S amikor e lehasított
követ felállítják, a kő úgy érzi, hogy legyőzte a benne levő súlyt. Ezért fejez
ki minden oszlop diadalt. S amikor ezen az oszlopon, fenn a levegőben kő lebeg,
ez a kőeksztázis: a fölemelkedett kő, a repülő kő – száll – elérte azt, amiért
oly irtózatosan küzdött. Fenn van a levegőben – szabad.

Stonehenge
fenségének titka, hogy a követ felemelte, a levegőben tartja és szabaddá tette.
Nem a faragott oszlopot, azt, amely már elvesztette ősi alakját és természetét.
Stonehenge kövei vad és elementáris sziklák, faragatlan, az őskőből letépett
tömbök. Itt nem átszellemült és megmunkált kő válik szabaddá, hanem az igazi,
az elemi, az ősi és a vad. Ez a kő szenvedélyes gyönyöre: fent a levegőben táncolni.
Ez Stonehenge: a táncoló szikla.

Powys
azt mondja, hogy amikor a kapun belépett, szökdécselni, bukfencezni, táncolni
akart – meg akart szabadulni minden határtól, régitől, értelemtől – az őrület
és a bolond önkívület vett rajta erőt. Igen: e kapu beviszi az embert oda, ahol
a kő felszáll a levegőbe, ahol a súly megszűnik, a tehetetlenség megsemmisül
és a szikla repülni kezd – ez a táncoló kő világa, a hely, ahol az anyag kilép
önmagából, anyagtalanná válik és találkozik azzal, ami fent van, ami egészen
magas, ahol a kő olyan szabad és könnyű, mint egy isten. Ilyen helyről mindenki
tud. Mindenki tudja, hogy vannak helyek, ahol az anyag megszabadul önmagától
és szabadon fel tud szállni. E hely megjelölésére egészen egyszerű szavunk van,
ez: a templom.

Ami
a templomban történik, az a legközvetlenebbül és legegyszerűbben úgy fejezhető
ki, hogy: itt a kő lebeg. Ez az a hely, ahol a kő fölemelkedik a levegőbe. A
lebegő kő azt jelenti, hogy az anyag legyőzte saját súlyát és szabaddá lett.
Ami pedig szabad, az hasonló az istenekhez. A templom, a lebegő kövek, a táncoló
anyag, a tehetetlenségét legyőző súly, a szabad szellemmé vált matéria szent
helye. A metamorfózisnak ezt a lendületét ma sem tudjuk másképpen kifejezni,
mint a lebegő kő szimbólumával. Valószínű, hogy ezt a szimbólumot sohasem fogják
tudni másképpen kifejezni. És az egész építészet semmi egyéb, mint ez: templomokat
építeni. Szent helyeket alkotni – vagyis a követ a levegőbe emelni. Ez a piramis,
az inkák cuzcói vára, ez a pekingi kastély, a mayák napszentélye, Tiryns, Athén,
a középkori vár, a bambergi dóm, a Pitti palota, a New York-i felhőkarcoló lényege.
Ez az, amit sehol olyan egyszerűen, tisztán, olyan fenséges rövidséggel nem
lehet látni mint itt: Sto-nehenge-nél.

Amikor
Powys azt mondja: I think stone-worship is the oldest of all religions: a kőtisztelet
valamennyi vallás között a legrégibb – ennél is többet gondolt. A kő sűrű tömegéből
és masszív szubsztanciájából következik, hogy nem tud alkalmazkodni, nem tud
engedni és kitérni. Léte oly merev, hogy nem tud átlátszani. Ez a kő keménységének
értelme, és magyarázata. Nem azért kemény, mert masszív, hanem ellenkezőleg,
azért masszív, mert nem tud más lenni, mint kemény. És nem azért nem ereszt
át magán semmit, mert súlyos, hanem azért súlyos, mert nem tud magán átereszteni
semmit, A kő a szellemnek éppen ellentéte, kemény és tehetetlen és nem átlátszó,
ahogy a szellem: éteri, aktív és transzparens. (Hamvas Béla: Stonhenge, a szikla eksztázisa – részlet)

folyt. köv.