Az “Ezen rágódjatok!” c. rovat következik:



Már jó régen adtam közre az
elkezdett Hamvas Béla esszét a Stongenge -ről. Az előzmény augusztus 4
-i bejegyzésemben olvasható! Íme a folytatás:




Ahhoz,
hogy az élőlényeket megismerjék, fel kellett őket bontani, s meg kellett nézni,
hogy mi van bennük. Az anatómia úgy találta, hogy belül sajátságos állatok vannak.
Mert szív, máj, tüdő, lép olyan, mint valamilyen állat. A vér se más, mint kicsiny
állatok tömege. Végül a sejt is valamilyen különös állat. És sem a sejt a vérre,
sem a vér a szervre nem hasonlít. Mindegyik egészen más alakú és természetű
lény.

A
kő anatómiájában az a sajátságos, hogy mikor az ember szétbontja, mindenütt
tömören, egyöntetűen kő. A követ nem kell felbontani, hogy az ember megtudja,
mi van benne. Az állatnak és a növénynek van életmagja és alapsejtje, amit ha
valami megöl, az élet és a fény elpusztul. A kő csupa mag, csupa ősanyag, anélkül,
hogy sejt lenne. Nincs germinális pontja. A követ nem lehet megölni.

Ha
az élőlényben valamit összetörnek, sohasem az törik össze, amire az összetörés
irányul, hanem mindig valami más, annál mélyebb, annál alapvetőbb. Az törik
össze, ami tartja azt, amit össze akartak törni. Ha valakinek összetöröm a büszkeségét,
nem a büszkeség törik össze, hanem az, ami tartja, esetleg a megkülönböztetés
tehetsége. Ha Összetöröm hiúságát, nem a hiúság semmisül meg, hanem ami alatta
van és ami a hiúságot tartja: esetleg az önérzet.

Ha
összetöröm valakinek a testét, nem a test semmisül meg, hanem ami a test alapjában
van, az élet. Ha átszúrom az állatot, nem azt szúrtam át, hanem a szívét, a
benne levő kicsiny, de életfenntartó állatot; de nem a szívet öltem meg, hanem
a vér-állatot; de a vér-állatot sem, hanem magát az életet. Ezért olyan borzasztó
az emberjavítás és a hibák kiirtása; ezért szörnyű az erőszak. Rosszat akar
elpusztítani, de nem azt öli meg, amire céloz, hanem a mélyebben levőt, azt,
ami a rosszat tartja; a jót. Ezért nem lehet és nem szabad a javítást, a beleavatkozást,
a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak én
tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen az a veszteség, amely sokkalta
nagyobb, mint a változtatás által elérhető jó. Ez talán a lényege annak, amit
szabadságnak hívnak.

A
kő anatómiájának ilyen mélységei nincsenek. Vagyis: a kő anatómiájának mélységei
sokkal nagyobbak és sötétebbek. Vannak hóbortos, szenvedélyes, tüzes, szelíd,
vidám kövek. Vannak alattomos, gonosz, buta, tragikus kövek. De minden kőben
van valami mérhetetlenül szenvedő. Ami az élő lényben a büszke és hiú élet szabadsága,
azt a kő nem ismeri. Ezért minden kő szenved. A szenvedés lényege: küzdelem
a súly ellen – a nehézség, a tömeg ellen. Irtó-zatosan tömör, súlyos – rettentő
tehetetlen szubsztanciában állandó meddő erőfeszítés, hogy saját súlyát legyőzze.
A kő anatómiája ezzel a hiábavaló erőfeszítésen megbukott szenvedéssel találkozik.
A követ nem kell összetörni, össze van törve: elvesztette szabadságát s önmagába
süllyedve a súly martaléka lett. Ez a kő anatómiájának titka.  (Hamvas Béla: Stonhenge, a szikla extázisa – részlet)

folyt. köv.