A “Magánszféra magáncélra” c. rovat következik:



Hová tűnt a szenvedély? E költői
kérdést elsősorban magamnak teszem föl, de úgy érzem, hogy a szenvedély
egyre kevésbé mutatkozik meg az életben is.


Gimnáziumi osztályfőnököm azt
mondta egyszer, hogy bármit csinálok az életben, mindent ugyanolyan
hőfokon teszek majd, legyen az akár a színészet, akár a tanári pálya,
akár a nyájőrzés. (Gyerekkoromban nyájörző akartam lenni, ott feküdni a
nyáj között, és nézni Isten nagy egét, és gondolkodni a világ
dolgairól.) Aztán a színházi tanulmányaim kezdetén, pontosabban az első
évad végén, a mesterségtanárunk mindannyiunkat ellátott néhány
tanáccsal. Nekem azt mondta, hogy nem kell belehalni a szakmába, nem
kell úgy végezni, mint József Attila. Ezt akkor nem értettem, hisz
dehogy akartam én úgy végezni. Csak tettem a dolgomat, készültem a
hivatásomra. Hittel, szenvedéllyel, iszonyatos energiákkal. Ha akkor
azokat az enrgiákat valaki jól összegyűjtötte volna… Dolgoztam
éjjel-nappal. Ha úgy éreztem, hogy nekem kevés, amit hivatalosan rám
bíztak, találtam magamnak elfoglaltságot. Pedig reggel fél kilenckor
bementünk a színházba és éjjel kettőig szinte egyfolytában dolgoztunk:
próbáltunk, hangképeztünk, verset tanultunk, táncoltunk, balettoztunk,
beszédtanultunk, helyzetgyakorlatoztunk; közben előadások délelőtt,
délután, este. Ennek ellenére mindig rávettem a csapatot, hogy
csináljunk ezt-azt. Írtam mesét, amit a színház fölvett a
repertoárjára, színpadra ültettem és megrendeztem a Kis herceget, ami
vagy 50 előadást ért meg, megrendeztem a Tévedések vígjátékát, az
Escurialt. Mindezen előadások díszleteit, jelmezeit terveztem,
kiviteleztem. Dramatizáltam, írtam, játszottam – mindent akartam,
mindent megismerni és tudni. Nekem az Egész kellett, nem morzsák.
Mindezt iszonyatos szenvedéllyel, tűzzel. Nem is értem, hogy miért
bíztak bennem, azok, akiket rávettem ezekre a munkákra! Hiszen még az
sem volt biztos, hogy bemutatjuk az épp formálódó darabot. De szépek
voltunk, néha csúnyák, néha jó irányban haladtunk, néha nagyon nem,
néha szerettünk, néha gyűlöltünk, néha, mint a Nap világítottunk, néha
kialudtunk, de amikor egy pillanat összejött, az maga volt a
Menyország. Egyik idősebb kollegám, aki tanárom volt Zalaegerszegen,
most itt V -ben pedig kollegám és barátom, azt mondta, hogy nem elég a
színpadon 100 % -kal égni, 200% -kal kell égni. Ezek a mondatok belém
ivódtak, csináltam, mint akinek kevés az ideje, mint aki kifut az
időből. Én mindig csináltam valamit, amikor nem csináltam, akkor is.
Járt az agyam az utcán, a buszon, a vonaton, a budin, mindenhol. Persze
most már tudom, hogy a tapasztalatlanságomat, a szakmai hiányosságaimat
próbáltam pótolni a szenvedéllyel, de ez így azért nem igaz. Aztán az
évekkel jött a színpadi tapasztalat, némi szakmai rálátás is, és a
szenvedély egyre kisebb lett. És amiket tapasztaltam, azok egyre
kevésbé tetszettek: a hozzáállások, a hozzá nem értések, a
tehetségtelenségek, a politika… És lassan elment a kedvem az
egésztől,és rájöttem, hogy nem kell úgy végezni, mint József Attila.
Akkoriban sokat olvastam Latinovits könyveit, és minden gondolatát
magaménak éreztem. És csodálkoztam, hogy a kollegák, főleg az
idősebbek, valahogy nem beszélnek eleget róla, nem példa. Nem értettem,
miért. A szakma is valahogy mostohán kezeli Latinovitsot. És rájöttem
talán. Két oka van. Az egyik, hogy a szakma nagy része soha föl nem ér
Latinovitshoz (persze nagyon nehéz is), tán nem is értik, hogy miről
sírt, jajongott, őrjöngött a Színészkirály, mert a szürkék, a langyos
vízben élők nem akarják a kihívásokat, a megfeszülést, a belehalást. A
másik, hogy akik fiatalon tűzben, szenvedélyben éltek, a színházat
hivatásuknak tekintették, lassan rájöttek arra, hogy nem kell úgy
végezni, mint József Attila; a szürkék, a langyos vízben élők többen
vannak, és mint a szart, úgy eltapossák a valamit akarót. És ez nem
tehetség, vagy nem tehetség kérdése! Mert igazán tehetséges ember
nagyon kevés van. Viszont mindenkinek adatott valami, mindenki valami
ígérettel jön a világra, és ezt a valamit be is kell váltani. Úgy,
ahogy a virágzó gyümölcsfa szép, bő termést ígér, és ősszel be is
váltja ígéretét.


Én egyelőre ott tartok, hogy
iszonyatosan bánt a szenvedély pislákolása bennem. Mert már csak
pislákol. Még nem adtam föl, hisz a mai napig kitalálom magamnak a
dolgokat. Ha a színház nem köti le az energiáimat, akkor zenélek, amit
szintén nem tudok másként, csak szenvedéllyel. Ha a zene nem működik
valamiért, akkor szenvedéllyel fényképezek, blogolok. És közben soha
nem értem, hogy más ezt miért nem így csinálja! És éppen ezért
kibírhatatlan vagyok, mert amit magamtól követelek, azt követelem
másoktól is. Pláne, ha nem “kötelező munkáról” van szó. Ha nem
kötelező, akkor szenvedély nélkül végképp nem érdemes csinálni, és nem
is szabad. Minek?! Csak egymás energiáját és idejét raboljuk.


Az életet szenvedélyesen kell
szeretni, minden pillanatával együtt, és szenvedélyesen kell a
pillanatot megélni, megtelíteni önmagunkkal önmagunkból. És ha
szenvedélyesen csinálja ki-ki a dolgát, akkor az életet fölemeljük újra
és Élet lesz belőle, vagy ami majdnem ugyanaz: LÉT.