Az “Ezen rágódjatok!” c. rovat következik:

Hamvas Béla: ÍZEK

(Használati utasítás: ha a tenger mellett nyaralsz, reggel hatkor kelj fel, menj a sziklához, ahol jó mély és a víz ragyog, ugorj fejest, ússzál húsz percig. Száradj meg a napon, gyújts rá, olvass verseket és menj reggelizni. Nyolckor indulj az erdőn át a fürdőbe, lassan, ott napozz, fürödj, féltizenkettőig, szedj csigát, kagylót, úszkálj, ugrálj, lapos kaviccsal kacsázz a vízen, építs homokvárat, közben meditálj a világ nagy tételén: Jobb verőfényes nyáron a tengerben fürödni, mint hideg télen a sötét hivatalban dolgozni. Ha ezt is elvégezted, még egyszer merülj meg a vízben, törülközz meg, végy könnyű pizsamát, lassan menj a fogadóba, ülj asztalhoz, s akkor, míg a levest hozzák, olvasd a következőket:)

A kínaiakról azt olvastam, hogy a legkíváncsibb ínyú emberek, és amit nem ismernek, azt szeretik a szájukba venni, mint a pólyásgyerekek. Az ízlelést ez a tudósítás szabadította fel bennem. Figyelni kezdtem, és csakhamar azt tapasztaltam, hogy az, amit az úgynevezett lélektan az ínyről mond, az csapnivaló. A többi közt azt állítja, hogy az ízlelésnek nincs emlékezete. Aki ezt mondta, az botínyű ember volt.

Mondhatom, hogy nemcsak a kínaiak, akiket hallomásból ismerek, nemcsak én, aki esetleg kivétel vagyok, hanem egész sereg ember, akinek érzéki kultúráját nagyra becsülöm, ezt az állítást megcáfolták. Az íny nagyon is jól emlékszik még a harmincöt évvel ezelőtt megízlelt ételekre és italokra is. Az íny végtelenül intelligens érzék, amely bámulatos árnyalatokat tud megállapítani és csodálatra méltó színvonalra tud emelkedni. Végül az ínynek olyan fantáziája van, amelynek például a tapintás, vagy a szaglás nyomába sem ér, sőt még a hallás is csak ritkán.

A kínaiakról szóló értesülésem óta nem szégyellem bevallani, hogy kóstolási és torkossági ösztönöm minden időben igen nagy volt. Ennek az ösztönnek sok élményt köszönhetek. Csak egyet mondok el. Ismerik a rügy ízét? Különösen két rügyet tudok ajánlani. Az egyik csak néhány napig szedhető, április közepén, mikor az egres virágzik. A virágrügyet, mikor még nem nyílt ki, az ember letöri. Nem nagyobb, mint egy gyufa feje. Frissebb nyers salátaízt nem ismerek. Tíz rügytől az embernek egészen jókedve támad. El tudom képzelni, hogy milyen remek lehet olajjal. Olyan gyengéd, omlós, savanykás, pezsgő, puha íz, aminek közelebbi megjelölésére a nyelv tehetetlen.

A másik rügy a kökény. Mikor az új hajtás még gyenge, májusban és júniusban, tehát egész hosszú ideig, korlátlanul élvezhető. A friss hajtást az ember lecsípi, a levelektől megtisztítja és a mintegy másfél centiméternyi apró rudacskát a szájába veszi. Keserűmandula íze van, de jó leves, ropogós, üde és zamatos. Aki megszerette, nem tud lemondani róla.

Arra, hogy az ínynek van fantáziája, csak egyetlen példát említek. A fenyves szélén hevertem a napon, akkor jutott az eszembe. Fölöttem cinkék ugráltak és nem messze rigó énekelt. Időnként a csomós ebír nevezetű fű szálait tépdestem és rágcsáltam. Ez az a fű, amit a kutyák annyira keresnek és szeretnek. Nem egészen ok nélkül. Semmiféle étel annyira nem hozza rendbe gyomrát, mint ez, és jobb, mint száz gyógyszer.

Azon tűnődtem, hogy milyen íze lenne a szép nőnek. Nem annak, aki a villamosban az ember lábára lép és gorombáskodik. Nem a nőnek – hogy is mondjam? Azt hiszem értik. Nem arról van szó, hogy milyen lenne a nő húsa, ha megsütnék. Hús lenne, és valószínűleg nem különösebben ízletes. A nőre gondolok, akit az ember, amikor szerelmes, szeret. Milyen lenne, ha az ember ezt a szerelmet és ezt a csókot és ezt a nőt a szájába tudná venni és meg tudná kóstolni?

Minden bizonnyal hasonlítana a csokoládéhoz, de nagyon finom, nemes, tiszta tejcsokoládéhoz, amiben valami különösen édes és kábító fűszer van. Anyaga biztosan olyan szétomló, hogy az ember csak a szájába veszi, s anélkül, hogy rágná, lassan szétfolyna. De a nő íze, úgy képzeltem akkor, nem olyan vörösbarna íz, mint a csokoládéé, hanem inkább vajsárga, s van benne valami a kardolból is, főként, ha tejfölös, nincs túlföve, de porhanyó. Egy kis aszúíz is van benne, ami az ember fejébe szállhat. Persze más a szőke és más a barna, más a vörös és fekete nő íze. A szőkében van a legtöbb tej, a feketében a legtöbb szesz. A fehérbőrű kékszemű és feketehajú nőben ezen felül is van valami ritka fűszer, amihez hasonlót még nem ízleltem, s azt hiszem másutt nincs is, csak benne.

Még valamit el szeretnék mondani. Tudok arról, hogy az ízlésnek transzcendens ösztöne is van. Az íny néha természetfölöttiről is tud és tapasztalatot nyújt az örök dolgokról. Hallottak már az élet vízéről? Biztosan. Csak még nem ittak belőle. Nos, egyszer életemben, álmomban részesültem abban a kiváltságban, hogy ihattam belőle. Egy asszony kínált meg vele. Csak mikor már megittam és felébredtem, akkor tudtam meg, hogy az élet vize volt.

Rózsaszín volt, híg, mint a világos piros bor, de pezsgő gyöngy szemek ültek az üveg falán. Illata kicsit sós volt, mint a tengeré, alig érezhetően. Nagyon tiszta illat, mint egy ismeretlen virágé, vagy növényi nedvé. Ízében először az olajat fedeztem fel. Gyengébb volt, mint az olíva, enyhébb és lágyabb. Egy kicsit vérszerű is, forrásvízszerű, gyümölcslészerű, de anyagtalanabb, illanóbb, szelídebb s ugyanakkor mélyebb. Sem hideg, sem meleg, olyan langyos, amilyet még nem ittam, mintha a benne levő élettől lenne langyos. Úgy folyt le a torkomon, ahogy csak a tej, vagy a bor szokott, de még bizalmasabban. Mintha nem is került volna a gyomromba, hanem a torkomból egyszerre szétáradt volna. Egészen belepuhultam. S az erő, amit felszívtam, nem ökölerő volt, hanem csendes és lüktető ragyogás. Egyszerre elkezdtem belülről világítani. Azóta biztosan tudom, ha az élet megtisztul mindattól, ami nem élet, töménnyé válik, akkor ez a szótlan elragadtatás.