Az “Ezen rágódjatok!” c. rovat következik:

Még meg kell említenem. A virágnak valami kapcsolata van a halottakkal. Ezért kell, hogy a temető kert legyen. Minden virág vonatkozásban áll a halállal, de főként a letépett virág, a csokor és a koszorú. Milyen sajátságos, ugye?

Csokrot kap a menyasszony és a halott. Vajon ki hal meg, amikor az esküvőt tartják, és hogyan van az, hogy a halál olyan, mint a nász? Schuler, aki erről biztosan sokat gondolkozott, de örök kár, hogy olyan sajnálatosan keveset írt, azt mondja: a növény a nyílt lét szimbóluma. Nyílt lét? Mi az? Olyan lét, amely az élet látható határain túlterjed. Elsősorban átterjed az élet előtti és utáni létre, a születés előttire és a halál utánira, olyan lét ez, amelynek az élet határa nem határ, nyílt, előre és hátra, fel és le. Ez persze csak olyan embereknek szól, akik tudják, hogy a halál nem megsemmisülés.

A növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyilt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a földalatti sötétség felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A sötét rész, a gyökér, a halottaké, akiknek teste lent van; a virág, a világos rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.

Amikor az ember a sírra virágot tesz, áldozatot mutat be. És: “az ember minden esetben azt áldozza, aminek az áldozatot bemutatja”. A virágot áldozni annyi, mint a virágot áldozni és a virágnak áldozni. A léleknek. A lélek feláldozza magát a léleknek. Lelkem érintkezésbe lép a halottak lelkével. Ez a menyasszony és a halott rokonsága. Mind a ketten a nyílt lét szimbólumai, akiken keresztül a lét szabadon jár onnan ide s innen oda, mint a hídon, akik itt vannak, de túl is vannak, akiknek léte az élet határán átnyúlik, s akik életüket az örök földöntúli forrásból merítik, mert lelkek.

Ahol az élet kitágul és átlép a merő földi jellegen, ott mindig virágossá válik. Így válik virágossá a természet tavasszal, amikor túllép a határon, amelyet az anyag tele vont neki. Így a halott és a menyasszony. A mezőn virágot szedni túlvilági foglalkozás, realitásfölötti és veszélyesen nyugtalan. A lélek önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ. Önmagát fonja koszorúba. A koszorú, a csokor pedig a korona, az aura, a nap, a megdicsőülés, a lélek visszaérkezése az elíziumi boldog mezőkre, a paradicsomba, ahol újra virággá válik. (Hamvas Béla: A virágszedés lélektana – részlet)

folyt. köv.