Az “Ezen rágódjatok!” c. rovat következik:

A misztikus fürdő nagyon hasonlít a halálhoz, amikor a psyché ruháját itt hagyja, s lefürdi magáról azt, ami lényét takarja. A halottakat is meg kell mosni, mielőtt a túlvilág urának átadják őket. Ez a jelképes fürdetés. Természetileg semmi értelme sem lenne a hullát földbetevés előtt, hogy feloszoljon, megtisztogatni. A halál és a nász fürdője az összes leplek leolvasztásának misztikus rítusa. S a görög leány, mikor maga mellé veszi a kancsót, ruhájából kilép, hogy megmosakodjon, ténylegesen és igazán az egész emberi létben egyetlenegyszer tökéletesen ruhátlanul van, és teljesen levetett mindent, ami nem ő, és lemosta magáról az egészet, ami nem tartozik lényéhez.

A leányszobrok földöntúli fényének magyarázata itt van; ezért látszik, mintha a szobron keresztül a természet sötét függönyén kicsiny rés támadt volna, s ezen keresztül tiszta fény ragyogna elő. A görög leányszobor azt a pillanatot ábrázolja, amikor a nő misztikus fürdőjében lemossa magáról a természetet, és megjelenik a tündöklő és isteni psyché. Az a lény, aki igazán ő maga, az a lény, aki a nászra készül, aki a nászban igazán részt vesz, akit a férfi ölelése ér? Ezért ragyog úgy a szobor, ezért olyan, mint a csillag, ezért látszik, mintha rajta keresztül a túlvilágba lehetne nézni? Nem. Annak a násznak, amire az isteni Psyché készül, a férfi karjához semmi köze. Nincs köze, mert hiszen a leány nem azért mossa le magáról a természetet, és nem azért mutatkozik meg isteni lényében. A nász értelme egészen más. A testetlen éteri Psyché, gyolcsruháját már ledobta, a misztikus folyadék ott áll mellette a kanesóban, s az le fogja mosni róla haját, bőrét, húsát, izmait, feloldja formáját, és nem marad meg belől e semmi megfogható. A tündöklő Psyché benne ragyog a szoborban és rajta ragyog a szobron. A profán és aljas szem, ami a modern emberé, nem nagyon érti, hogy mi az a közönséges szépséget messze meghaladó isteni fény, ami e márványleányokról sugárzik. Mesterséggel, ízléssel, tudással, tehetséggel magyarázzák. Soha mesterség, ízlés, tudás, tehetség nem teremtett olyat, ami a természeten átlép. Ami a leányokban fénylik, az nem az anyag, a forma, a bűbáj, az arány szépsége. Valószínűleg az egésznek a szépséghez semmi köze sincs. Az eldurvult ember szeme csak kívánatos nőt lát. Ami a különös, ez a nő nem is kívánatos. Ez a nő a nő. Ez a nő a Psyché, ez a Psyché a nő. Ez a nő forrása. Ez az eredet. Ez a bepillantási lehetőség az anyagtalan ragyogásba, a túlvilágba, az örök és mennyei fénybe, amelyből a nő született. Ez az a pillanat, amikor az ember meglátja, szemtől szemben a nő isteni eredetét. Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a görög szobor egyetlen tárgya az isteni ember, és a görög leány az isteni nő.

A női test bűbájos és csábító alakja itt éppen úgy a kifejezés formája és eszköze és anyaga, mint a márvány. Ez az a kozmikus és természeti egyezményes jel, amelynek segítségével megértjük, hogy miről van szó. De a szobor maga nem testből van, ahogy nincs anyagból és nincs márványból. A szobor Psychéből van, és a Psychét ábrázolja abban a pillanatban, amikor a nő magáról a természetet misztikus fürdőjében lemossa, és eredeti és ősi isteni lényegében, egész életében egyszer megjelenik.

A görög mítosz beszéli, hogy az istenek királynője, Héra, minden évben visszafürdi leányságát, hogy urának Zeusnak újra meg újra feláldozza. Héra istennő tudta, ha lefürdi magáról a természetet és Psychévé válik, ismét ős-nő lesz, ős-szűz, szűz, mint a fény, mint a csillag. Visszatér a nő eredetéhez, magára veszi a nő legelső alakját, legelső lényét, megújulva és megistenülve tér vissza.   (Hamvas Béla: Éloise és Abélard – részlet)

folyt. köv.